Lelkiség

Ádám és Éva bűne óta Isten népe nem lehet Isten jelenlétében, el van szakítva tőle.

Ézsaiás az ág és a gyökér hasonlatát alkalmazta, hogy kifejezze: az Eljövendő az élet és az áldás forrása lesz, aki elveszi az engedetlenség átkát, és az igazságosságot megvalósítva állít helyre mindent.

A mai hívők ugyanazzal az örömmel és reménységgel énekelhetnek, amellyel Izráel népe tette a lombsátrak ünnepén, mert Jézus a szabadulás forrása.

Isten népe megszámlálhatatlanul sokféle áldásban részesült Istentől.

Jézus nem csupán egy e világi palota kulcsait tartja a kezében, hanem Isten országának a kulcsait.

Isten egy nagy ünnepi lakomát készít népének, még ha ők éheznek és szenvednek is ebben az életben. Ezek az ígéretek olyan biztosak, mint Isten örökkévalósága. Isten mindig megtartja ígéreteit.

Bár a Jeremiás siralmai nehézségekről és viszontagságokról szól, a központi versek mégis az Úr nagy szeretetéről tanúskodnak.

Hit által bizonyosak lehetünk afelől, hogy Jézus képes megtenni azt, amit megígért. Hit által bízhatunk abban, hogy mindent, ami régi és törött, Jézus helyreállít és megújít.

Ezékiáshoz hasonlóan mi is hajlamosak vagyunk e világi szövetségesekben és fegyverekben bízni, de – ahogyan később Pál írja – mi ebben a küzdelemben nem úgy harcolunk, ahogyan a világ.

Az emberiség oly elvakult, és oly mélyen megromlott a bűn miatt, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy Isten Lelke ébressze rá még arra is, hogy milyen elveszett.

Nem lesz többé háború, betegség, se semmi, ami elronthatná Isten világát. Mivel örök békesség lesz, nem lesz több gyász, megosztottság és szenvedés.

Az a tény, hogy Isten hűséges az ígéreteihez, Isten népének a reménysége. Ugyanis ő nemcsak eddig teljesítette be mindazt, amit előzőleg mondott, hanem továbbra is véghez viszi terveit.

Isten ma is kitart eredeti szándékai mellett. Az emberi vezetők jönnek-mennek, de Isten továbbra is szuverén úrként viszi véghez jó tervét.

A Mózes harmadik könyvében található törvények nagyobb része az istentiszteleti élet kérdéseivel foglalkozik: felajánlások és áldozatok, a papság, a nagy engesztelési ünnep és az évenkénti ünnepek szabályozásával.

Isten hűsége az a reménység, amelyre a hívő keresztény élet is épül. Azok, akik ismerik Jézust, a bűnbánat és a hit révén békességet nyernek, hiszen Isten mindig hű az ígéreteihez.

Isten népének a hite ma is Isten Igéjének és számtalanszor bebizonyított hűségének az erős alapján áll.

Ha a felsőbbség Istennel szemben áll, Isten népe akkor is biztos lehet benne, hogy mindent a javukra és az ő dicsőségének építésére használ föl.

Sámson és Jézus a Lélek erejével sok tekintetben nagyon hasonlóképpen hozta el a szabadulást Isten népe számára.

A Bírák könyvének végén bemutatott mélyponton egy reményvesztett népet találunk.

Ahogyan Ruth zsidó családja és hite révén került be Isten családjába, úgy Jézus követői a Krisztusban való hit és Isten kegyelme révén kerülnek be Isten családjába.

Kórah lázadásának az esete azt mutatja, hogy milyen katasztrofális következményei vannak az arrogáns vezetésnek.

Ruth könyve gyönyörűen kirajzolja Isten megváltásra vonatkozó tervét, amelyet végső soron Jézus valósított meg.

Sámuel a főpap, Éli mellett szolgált segítőként. Egy éjjel Sámuel hangot hallott, amely őt szólította.

Mózes olyan közelről láthatta Isten dicsőségét, hogy ez ragyogó sugárzásként vissza is tükröződött az arcán.

Sámuel hű vezető volt. Egy olyan korban, amikor Izráelnek megbízható vezetésre volt szüksége, Sámuel becsületes prófétának, papnak és bírának bizonyult.

Az izraeliták azon kérése, hogy Sámuel jelöljön ki egy királyt, aki Izráel fölött uralkodik majd, hitetlenségből fakadt, és súlyos következményekkel járt.

A Jeremiás siralmai arra emlékeztet bennünket, hogy Isten népe számára mindig van remény.

Sámuel első könyve megmutatja, hogy milyen áldás fakad abból, ha valaki engedelmeskedik Istennek, ezzel szemben pedig milyen pusztulást hoz, ha az ember a maga útját járja.

Az 1Sám 15. fejezete azt a tragikus mozzanatot mutatja be, amikor az Úr megvonja Saultól mint királytól a bizalmát.

Isten egyházának látnia kell, hogy mi Isten terve a világra nézve, ezt pedig egyértelműen kinyilatkoztatta Igéjében. Ezért az egyház feladata az, hogy részt vegyen Isten megváltó tervének a megvalósításában.

Az 1Sám 16. fejezete megfelelő drámaisággal mutatja be az olvasónak Dávidot, a betlehemi pásztorfiút, akiből a legkevésbé sem néznénk ki, hogy hős lehetne.

Izráel történetének azon a pontján, amikor Saul Dávid életére tört, polgárháború kitörése fenyegette az országot, és félő volt, hogy kettészakad.

Amikor Józsué átvette Mózestől Izráel vezetését, és bevitte a népet az ígéret földjére, akkor Isten arra biztatta őt, hogy legyen erős és bátor.

Az 1Sám 28. fejezetében Saul Istennel szembeni engedetlenségének az utolsó megnyilvánulásáról olvashatunk.

Abnér, Saul fővezére és testőrségének vezetője kétségkívül sok szenvedést okozott Dávidnak, mivel Saul kívánsága szerint és parancsa alapján arra törekedett, hogy megölje őt.

Ézsaiás próféciái bátorították és reménnyel töltötték el Isten népét, mert Istenre irányították a figyelmet, aki az erő és szabadulás egyetlen forrása.

Ezékiás szűklátókörűségben szenvedett. Ez az emberiség egyik legnagyobb gyöngéje.

A fájdalmak férfia az e világon megtapasztalható legrosszabbat élte át, és végül győztesen került ki belőle a másik oldalon. Ez az az ok, amely miatt a hívők az örökkévalóságig dicsérik őt.

Ézsaiás idején az ország tele volt jogtalansággal. Az emberek látszólag vallásosak voltak, valójában azonban megbotránkoztató módon semmibe vették a körülöttük élő rászorulókat.

Jézus magára vette azt, amit mi érdemeltünk volna, azért, hogy miénk lehessen az, amit nem érdemlünk meg.

A „Szentháromság” kifejezést a 2. és 4. század között alkották meg a keresztény hit egyik alaptanításának az összegzésére.

Az ember szívének romlottságára nem az a megoldás, hogyha erősebben törekszik a jóra, vagy ha megpróbálja megváltoztatni a viselkedését.

A Jer 29,11 verse egykor a szétszóratásban élő nép számára jelentett reménységet a jövőjük tekintetében, a mai hívők számára pedig az eljövendő örök megváltásnak és annak a reményét hordozza, hogy egyszer majd Istennel élhetünk.