Lelkiség

Jób istenhite lenyűgöző. Még döbbenetesebb az, ahogyan Isten beleengedte Jóbot ebbe a helyzetbe, amelyben a körülmények kilátástalansága ellenére kellett benne bíznia.

A barátok balgaságaira és vádjaira Jób egyszerű választ adott: a tények nem támasztják alá elméleteiket.

Jób egyik barátja, Bildád rendkívül fontos kérdést tett föl: „Hogyan lehetne igaz a halandó Isten előtt…?”

A hívő életben vannak hullámhegyek és -völgyek. Van, amikor az Istennel való élmény olyan erőteljes, valóságos és kézzelfogható, máskor pedig olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik.

Jób nem a bűnei miatt szenvedett. Az olvasó bepillantást kap abba, hogy nagyobb ívű kérdésről van szó.

Isten Jób erőtlen kérdéseit, valamint az ő végtelen, világot teremtő és fenntartó hatalmát állítja egymással szembe.

Amikor Jób tisztábban látta Istent, akkor kezdte önmagát is jobban megismerni. Amikor az ember ráébred Isten valóságára, akkor talál rá önmagára is.

Az 1. zsoltár megmutatja az egyetlen lehetséges módját annak, hogy az ember a megigazulás útjára lépjen, és azon haladjon előre: „elmélkedni” kell Isten Igéjén.

A 2. zsoltárt valószínűleg Izráel királyainak a koronázási ceremóniáján használták, amikor is a dávidi uralkodóról kinyilvánították, hogy Isten fia.

Isten tudja, hogy az ember esendő, mégis abban gyönyörködik, hogy kegyelmét árasztja ki rá azáltal, hogy különleges helyet ad neki a teremtésben.

Bár eredetileg Izráelre vonatkozott, hogy Isten jobbján van (Zsolt 16,11), végül is Jézus, Isten Fia teljesíti be a Szentírás szerint azt, amire Izráel hivatott.

Történelmi szempontból a 22. zsoltár szerzője Dávid, és az ő szenvedéseit írja le. Ebben a zsoltárban kifejezi az elhagyatottság és a kétségbeesés legmélyebb érzéseit, de még ebben a helyzetben is Isten hűségét hirdeti, és hiszi, hogy közel a szabadulás.

A Szentírás Istent olyan pásztorként írja le, aki nemcsak élelemről, hajlékról és biztonságról gondoskodik, hanem messze többről: megáldja nyáját.

Isten a Szentlélek erejének segítségével mozdítja előre országa küldetését.

Amikor az ember váratlanul nehézségekkel és próbákkal szembesül, akkor gyakran egy egész sor kérdés vetődik föl benne: Miért történik mindez? Ki felelős érte? Most mi lesz?

Nem nehéz elképzelni, hogy az 1. században sok zsidó családban szokás volt hálát adni minden nap végén Istennek.

Bálám költői próféciája a remény sugarát csillantja meg az olvasók előtt, emlékeztetve arra, hogy el fog jönni a Messiás.

Amikor a nehézségek személyes emberi támadások révén érkeznek, akkor az ember nagyon magányosnak és elhagyottnak érzi magát, és úgy érzi, hogy alulmaradt ellenfeleivel szemben.

A hálátlan nép lázadt Mózes és Áron ellen. Visszavágytak Egyiptomba, és tele voltak váddal az Isten által kijelölt vezetőkkel szemben; már azt is szóba hozták, hogy megkövezik őket.

A 40. zsoltárban Dávid különleges példát mutat arra, hogy az ember miként lehet engedelmes zavaros és nehéz időkben.

Jézus, a mindenség Királya örökkévaló szeretettel hívja az egyházat arra, hogy az ő szent menyasszonya legyen, és arra kéri, hogy mire visszatér, készüljön föl.

Dániel rámutat, hogy a világ leghatalmasabb birodalmai sem vetekedhetnek a világmindenség mindenható Királyával. Minden e világi hatalom összeomlik egyszer.

Isten a második esély Istene. Mindenható – vagyis mindenben, minden apró részletben is hat.

Isten tudja, hogy népe olyan, mint a juhok: gondatlan, gyámoltalan, könnyen félrevezethető, de a pásztor szemében mégis drága.

Jézus példázatai – csakúgy, mint előtte hosszú évszázadokkal a zsoltáros szavai – tanították „a jövő nemzedéknek is… az Úr dicséretét, hatalmát és csodáit, amelyeket cselekedett”

Hiába igyekezett Jeremiás mindenféle módon figyelmeztetni a népet, végül mégis bekövetkezett, amit Isten előre megmondott, és amiről az egész könyv végig szól: Jeruzsálem elesett.

Az engesztelőáldozat arra szolgál, hogy helyreállítsa az embernek Istennel a bűn miatt megromlott viszonyát.

Isten világosan megmondta, hogyan kell a népnek követnie őt az ígéret földjére vezető pusztai vándorlás során. Nem kellett találgatniuk, hogy mi Isten szándéka, hol táborozzanak, és mikor induljanak tovább.

Az, hogy Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe az összegyűlt sokaság üdvrivalgása és dicsőítése közepette, betöltötte a Király voltára vonatkozó ószövetségi próféciákat.

A Jeremiás 31,31–34 versekben a próféta arról az új szövetségről ír, amelyet később a Messiás hozott el.

Noha Absolon föllázadt Dávid ellen, ő mégis gyászolta fia halálát.

A hívőknek nem kell többé félelemben élniük, attól tartva, hogy méltatlanná válnak Isten ígéreteire, hiszen Isten nem fogja elvetni azokat, akik Jézusban az ő népévé lettek.

A bűnért való engeszteléshez tökéletes áldozatra volt szükség. Jézus maga volt ez az áldozat.

Isten a fazekas és az agyag példájával állította párhuzamba saját hatalmát és mindenhatóságát, valamint rámutatott, hogy milyen hiábavaló az ember makacssága.

A templom bonyolult elrendezésének lelki szempontból megvolt a jelentősége.

Az egész életnek kell szentté válnia, és ebben nem számít, hogy az ember éppen hol van.

Isten Salamonhoz intézett intése ugyan Izráel életének, nemzetté formálódásának egy kritikus pontján érkezett, ám nem példa nélküli.

Jeremiás teljesen összetört, látva, hogy mennyire megromlott a kapcsolat Isten és népe között. Isten ítéletet hirdetett, és elindította a pusztuláshoz, illetve a fogsághoz vezető folyamatokat.

Salamon király uralkodását követően Isten népe két királyságra szakadt: egy északi és egy déli országrészre.