Az uralkodó jobbján ülni megtisztelő rang volt, azt jelentette, hogy aki ott ült, az osztozott a király hatalmában és dicsőségében. Jézus foglalja el a megtiszteltetés azon helyét, amelyről ebben a zsoltárban is szó van.

Amikor Jézus föltámadt a halálból, fölment a mennybe, és az Atya jobbjára ült. Pál Isten hatalmáról ír, „amelyet megmutatott Krisztusban, amikor feltámasztotta a halottak közül, és a maga jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20). Pünkösdkor Péter azt hirdette, hogy Jézus „Isten jobbjára felemeltetett” (ApCsel 2,33). Bár a mennybemenetelt Jézus életéhez, halálához és feltámadásához képest mellékesnek tartják, a Szentírás rámutat a jelentőségére. A mennybemenetel nagyon fontos mozzanat, amikor is az Atya Isten egyértelműen megdicsőíti Fiát.

Mit tesz Jézus ezen a megtisztelő helyen? Királyként uralkodik. A mennybemenetel és Isten királyi uralma szorosan összetartozik. Jézus azért ment a mennybe, hogy megkoronázzák; azért emeltetett fel, hogy uralkodjon. Péter azt írta, hogy Jézus „felment a mennybe, és Isten jobbján van, akinek alávettettek az angyalok, a hatalmasságok és az erők” (1Pt 3,22). Azért létezik a királyság, mert van egy élő és uralkodó Királya. A megtiszteltetés helyén ülve Jézus mint uralkodó Király közbenjár népéért (Róm 8,34).

A Szentírásban az, ha valaki ül, azt jelképezi, hogy a munkát elvégezte. Az ószövetségi hívők számára az, hogy egy pap – ilyen értelemben – „leül”, paradoxonnak tűnhetett. A papok a szent sátorban soha nem ülhettek le, ezzel is kifejezve, hogy munkájuk soha nem ér véget, nem lehet végleg teljesíteni. Minden áldozat és felajánlás csak ideiglenes volt, és minduntalan meg kellett ismételni. A helyzet azonban megváltozott, amikor eljött az igazi, nagyobb Főpap, aki „egyetlen áldozattal áldozva a bűnökért mindörökre az Isten jobbjára ült” (Zsid 10,12). Azok, akik az Isten jobbján ülő személyben bíznak, soha nem szégyenülnek meg (1Pt 2,6).

“Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.”

ZSOLTÁROK 16,11