Eredeti kontextusában ez a zsoltár az élet egy sajátos nézőpontját adja, különös tekintettel a sötét lelkiállapotokra. A szenvedésnek azt az általános emberi tapasztalatát tükrözi, amikor az ember Istenhez kiált, de Isten – úgy tűnik – nem felel. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy Isten mindig is hűséges volt, akkor Isten népének alapos oka van hinni abban, hogy ismét meg fog szólalni, és nem hagyja cserben, sőt megszabadítja gyermekeit. Az ilyen helyzetekben lehetséges, hogy Isten gyermekei fájdalmukban felkiáltanak, ugyanakkor teljes bizonyossággal várják, hogy Isten majd igazságot szolgáltat nekik. Mégis, amíg ezt várják, képesek Istent dicsőíteni.

Az Újszövetségben az evangéliumok szerzői másképp alkalmazzák a 22. zsoltárt. Arra a Messiáshoz kapcsolódó gondolatra vonatkoztatva utalnak rá, és idézik, hogy ő az ártatlan szenvedő, akinek bántalmazást és gúnyt kellett elviselnie azért, hogy elégtételt és dicsőséget szerezzen. A megváltás reménysége benne rejlett abban, ahogy Jézus felkiáltott, és az 1. századi hallgatóság bizonyára emlékezett a zsoltár győzelmes hangú befejezésére. A feltámadás után vált világossá, hogy Jézus kétségbeesett kiáltása – „Én Istenem, én istenem, miért hagytál el engem?” – nem az utolsó szó volt.

Mit élt át Jézus ezekben a kínokkal teli pillanatokban? A pontos részleteket nem tudhatjuk, de a Szentírás beszél arról, hogy Jézus szenvedése, keresztre feszítése és halála olyan mély fájdalmat jelentett a számára, amelyet szeretett volna elkerülni, ha lehetséges (Mt 26,38–39). Senki, még maga a Megváltó sem akarja átélni a lelki sötétség állapotát vagy a kínhalált. De még fontosabb, hogy Krisztus „átokká lett értünk” (Gal 3,13), és „[b]űneinket maga vitte fel testében a fára” (1Pt 2,24). Sok evangelikál teológus szerint ez a szenvedés azt jelenti, hogy Jézus Isten teljes haragját és a bűnre irányuló összes gyűlöletét elszenvedte.

Ez a kapcsolati trauma, fizikai fájdalom és lelki kín minden képzeletünket és tapasztalatunkat meghaladja, de Jézus képes volt rá, hogy ezt is elszenvedje, vállalva a keresztet „az előtte levő öröm helyett” (Zsid 12,2). Ezért idézte Jézus a 22. zsoltárt (Mt 27,46; Mk 15,34), hiszen ő tudta, hogy Isten meg fogja szabadítani őt a halálból, ahogy Dávid is hitte, és Ézsaiás prófétálta: „Mert lelke szenvedése nyomán látni fog, és megelégedett lesz.” (Ézs 53,11) Átmenetileg elhagyottá lett, de csak rövid időre, annak a nagyobb jónak az érdekében, amelyet Isten megígért.

“Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.”

ZSOLTÁROK 22,2–3