A bűn lényege, hogy az ember azt hiszi, hogy jobban tudja, mint Isten. Az Édenkertben a Sátán azzal kísértette Évát, hogy Istennek a tiltására célozva – miszerint ne egyenek arról a fáról – megkérdezte: „Csakugyan azt mondta Isten…?” Bábel esetében ugyanez a helyzet; az emberek úgy gondolják, hogy tudnak jobbat annál, mint amit Isten parancsolt.

Miután az egész emberiséget elsöpörte a föld színéről az özönvíz, és csak Nóé meg a családja maradt meg, Isten szövetséget kötött a túlélőkkel, meghagyva nekik, hogy töltsék be a földet (1Móz 9,1). Viszont mire elérkezünk Bábel korába, az emberek kifőzik a tervét annak, hogyan lehetne megkerülni Isten parancsát (1Móz 11,4).

A bábeli történetben az arrogancia és a bizonytalanság keverékével találkozunk. A torony azt szemlélteti, hogy az ember a kezébe veszi a dolgok irányítását, és ezzel lényegében azt jelzi, hogy jobban tudja, mint Isten. Viselkedésével azt fejezi ki, hogy boldogulását nem Istenre bízza, hanem – mint véli – képes önmaga megoldani az élet kérdéseit. Amikor az ember arra törekszik, hogy nevet szerezzen magának, valójában Istennel verseng.

Az, hogy az emberek nem akarnak szétszóródni a földön, megint csak azt mutatja, hogy nem bíznak Istenben. Úgy érzik, hogy szétszóratva túl sok ismeretlennel kellene szembesülniük, ezért arra jutnak, hogy jobb egy helyen maradni. Ez a bizonytalanságérzés olyan bénítóan hatott rájuk, hogy inkább saját tervet eszeltek ki. Végül Isten romba döntötte az emberek eme önző elgondolását azáltal, hogy összezavarta a nyelvüket, és szétszórta őket a föld színén.

Jézus azt a megbízást adja követőinek az ApCsel 1,8 versében, hogy legyenek a tanúi „a föld legvégső határáig”. Ennek ellenére, amikor a Szentlélek ereje megérkezett (ApCsel 2), mégsem szóródtak szét a föld végső határáig, hanem egy helyen, Jeruzsálemben maradtak. Ez akkor változott meg, amikor Istvánt halálra kövezték (ApCsel 7), és elkezdték üldözni a gyülekezet tagjait. Ennek az erőszakos üldöztetésnek a következtében terjedt el az egyház az egész akkor ismert világon.

Bábel és az egykori jeruzsálemi gyülekezet története végső soron arra mutat rá, hogy Isten arra kér: bízzunk benne. Az emberi büszkeség és engedetlenség miatt előfordul, hogy akár csapásokat is megenged megtörténni azért, hogy terveit előmozdítsa.

Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek. Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük ki jól! És a tégla lett az építőkövük, a földi szurok pedig a habarcsuk. Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén! Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek. Gyerünk, menjünk le, és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét! Így szélesztette szét őket onnan az ÚR az egész föld színére, és abbahagyták a város építését. Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az ÚR az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az ÚR az egész föld színére.

1MÓZES 11,1–9