Az egyik ok, amely miatt Isten méltó a dicséretre, az a mód, ahogyan véghez viszi akaratát. A világ legerőtlenebb hangjait használja föl – a „csecsemők és csecsszopók szája által” mondott dicséretet –, hogy megmutassa dicsőségét és hatalmát. Ez mindenképpen jó hír mindazoknak, akik valaha is erőtlennek, bizonytalannak érezték magukat, vagy előfordult, hogy féltek.

Az Újszövetség ugyanezt a hihetetlen szálat folytatja, és azt tanítja, hogy a gyöngeség hozzátartozik a keresztény élethez. Isten népét „Isten gyermekeinek” nevezik (1Jn 3,1), Jézus magához hívta a gyermekeket (Lk 18,16), a hívőket pedig az Újszövetség többször – igen kedvesen – „gyermekeknek” és „szeretett gyermekeknek” nevezi (Ef 5,1; 1Jn 2,1). Ez a gyermekség kifejezéseit használó nyelvezet megerősíti azt az igazságot, hogy Isten országa fordítva működik, mint a világ. Isten a gyöngéket használja föl arra, hogy megszégyenítse az erőseket; a gyermekek léphetnek be a jelenlétébe; az alacsonyabb rendűeket emeli föl (Zsolt 18,28; 1Kor 1,27).

Jézus figyelmeztetett arra, hogy az embernek kifejezetten magára kell vennie Isten gyermekének a státusát: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen sem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában.” (Mt 18,3–4) Ahhoz, hogy gyermekké legyünk, azt kell tennünk, amit egy gyermek tesz: segítséget kérni, másokat önmagunknál nagyobbnak látni, csodálatunkat és tiszteletünket kifejezni, alávetni magunkat az Atya tekintélyének, stb. Végtére is, Isten mindenképpen gondoskodik gyermekeiről, és nem feledkezik meg arról, hogy mire van szükségük (6,26; 7,11).

Ez a zsoltár rámutat, hogy nem vagyunk méltók Isten gondoskodására. Az ő elhatározása, hogy gondoskodik övéiről, nem felejti el őket, az ő dicsőségének jó ajándékát adja nekik, és erővel ruházza fel őket gyöngeségükben. Isten tudja, hogy az ember esendő, mégis abban gyönyörködik, hogy kegyelmét árasztja ki rá azáltal, hogy különleges helyet ad neki a teremtésben (Zsolt 8,6). Mindezt pedig azért teszi, mert ő igazán „fenséges”, és méltó az elismerésre. Mivel Isten ilyen, és így bánik velünk, nem nehéz őt imádni és dicsőíteni. Ezért fejezi be Dávid ezzel a refrénnel: „Urunk, Istenünk, mily felséges a neved az egész földön!” (8,10) Isten szereti azokat fölhasználni, akik gyöngék, az ő neve dicsőségére.

„Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.”

ZSOLTÁROK 8,3