Megmutatta mind Izráel népe, mind pedig a ma élő egyház számára, hogy miként lehet Istent megfelelően imádni. A templomnak három fő része volt: a külső udvar, a szent hely és a szentek szentje (2Móz 26,33). A szentek szentje volt Isten jelenlétének a helye. Isten a népe között lakozott, és így vált lehetségessé számukra a bűnbocsánat.

A bűnesetkor megtört az Isten és az ő képét hordozó teremtménye, az ember közötti kapcsolat. Ádámot és Évát kiűzte Isten az Édenkertből, és az Isten jelenlétébe vezető utat angyalok őrizték. Az ember többé nem sétálgathatott Istennel hűvös alkonyatkor. Száműzötté vált, eltiltva a Teremtőjével való közösségtől.

Isten kegyelmesen lehetőséget teremtett a szorult helyzetbe jutott emberiség számára. Ahelyett, hogy elvárta és megkövetelte volna az embertől, hogy előbb tegye magát tökéletesen tisztává, hogy közösségbe kerüljön Teremtőjével, Isten úgy döntött, hogy ő maga jön el az ember bűntől torzult világába dicsőséges jelenlétével. Először a szent sátor volt ennek a helye, amelyet a nép a pusztai vándorlás során magával vihetett. Később Isten jelenlétének a helye a templom volt, ahol a helyettes áldozatként bemutatott állatok révén lehetségessé vált valamiféle közösség. A templom az egykori Édenkertet jelképezte, ahol a szentek szentjének a bejáratát két hatalmas, olajfából készült, arannyal borított angyali alak – kerúb – őrizte, ahogyan egykor angyalok állták el az Isten jelenlétébe visszavezető utat (1Móz 3,24; 1Kir 6,23–28).

Később azután Isten népe közötti lakozásának a története meghökkentő fordulatot vett. Maga Isten Fia, Jézus Krisztus jött el, és Isten személyesen lakott népe között (Jn 1,1–14). Isten dicsősége hús-vér testet öltött. Minden ember, még a bűnös vámszedők, paráznák és farizeusok is láthatták Isten dicsőségét, hallhatták szavát, tapasztalhatták csodáit. Az, hogy ilyen fizikai közelségbe került Isten dicsősége, nem jelentette azt, hogy mindenki meg is értette és imádta volna Istent. Sokan voltak, akik néztek, de nem láttak, volt fülük, de mégsem hallottak (Mk 8,18). Azonban azok, akik hittel és bűnbánattal keresték Istent, és imádták őt, Krisztus személyében megláthatták Isten dicsőségét. Ez olyan valóság, amelynek a szent sátor és a templom csak a halovány előképe lehetett.