Absolon összeesküvése – amelyről a 2Sámuel 15. fejezettől kezdve olvashatunk – egyre nagyobb megosztottsághoz vezetett a nép körében, és sok szenvedést hozott rájuk. Dávidnak nemcsak az ellenfelei okoztak fájdalmat, de állandó gyötrelmet jelentett neki az egész helyzet, amelybe kerültek (2Sám 15,30). Minden bizonnyal összetörte a szívét az a tény, hogy saját fia, Absolon szembefordult vele. De azt is tudta, hogy ez a lázadás szenvedést hoz majd azokra is, akik hűségesek maradtak hozzá. Ennek ellenére mégis arra szólította föl az embereit, hogy bánjanak kíméletesen Absolonnal. Nem azért, mert ezt érdemelte, hanem azért, mert Dávid mélységesen szerette őt (18,5).

Az Absolon haláláról szóló hír elviselhetetlen fájdalommal töltötte el Dávid királyt. Amikor meghallotta, mélyen megrendült, és keserű sírásban tört ki (18,33). Azt kívánta, hogy bárcsak ő halt volna meg Absolon helyett.

Évszázadokkal később Jézus is megsiratta szeretett népét. Amikor végigtekintett Jeruzsálem felett, elismételte arra irányuló vágyát, hogy népe újra forduljon felé (Mt 23,37; Lk 19,41–44). Szeretett volna úgy gondoskodni róluk, ahogyan a kotlós a csibéiről, de az emberek visszautasították szeretetét, és a pusztulás felé rohantak. Jézus az ellenségeihez is gyöngéd szeretettel fordult, amit leginkább az tanúsított, amikor feláldozta magát értük, vállalva helyettük a halált (Róm 5,8).

Pál apostol ugyanezt az Isten ellenségei iránti szeretetet képviselte. A római gyülekezetnek szóló levelében bátor kijelentést tett. Azt mondta, hogy inkább lenne Krisztustól elszakítva, csak Isten népe megértené és elfogadná a Krisztusban kapott kegyelmet (9,3).

Isten népe ezzel a vággyal van tele: a Jézus nélkül élők iránti szeretet miatt azt kívánja, hogy ők is béküljenek ki Istennel. E vágynak össze kell törnie a szívünket, és szenvedélyes imádságra és bátor hitvallásra kell indítania bennünket.