Úgy jön létre a helyes kapcsolat Istennel, ha elfogadjuk Krisztustól a kegyelemből fakadó bűnbocsánatot hit által (Ef 2,8–9). Ez azonban még csak a kiindulópontja egy olyan utazásnak, amelyet folyamatos lelki fejlődésnek kell jellemeznie. Péter második levelében arra biztatja az új hívőket, hogy egész életükre kötelezzék el magukat arra, hogy növekedjenek „a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében” (2Pt 3,18). Kiemeli a helyes tanítás fontosságát, ugyanakkor nyomatékosítja, mennyire lényeges a Krisztus iránti mély elköteleződés, amelynek szent életet kell eredményeznie. Ahelyett, hogy külsődleges cselekedeteket javasolna, amelyek majd kimunkálják a belső változást, Péter rámutat, mennyire sürgetően szükséges, hogy a hívők Jézussal való kapcsolata mélyen a Szentírásban gyökerezzen.

A kegyes, istenfélő élet alapját Isten „nagy és becses” ígéretei és a Krisztussal való egyesülés jelentik, és ez az alap nyújt védelmet a torz és önző vágyakkal terhelt, istentelen világrend bomlasztó hatása ellen (1,2–4). Mivel Isten ilyen bőségesen ellátta a hívőket az isteni forrásokkal, nekik aktívan használniuk kell azokat. Akik Jézust megváltójuknak vallják, azoknak a hit szilárd támaszán állva be kell mutatniuk életükkel többek között az erényt, az ismeretet, az önuralmat, a türelmet, a kegyességet, a testvériességet és a szeretetet (1,5–7).

Az igazság buzgó tanulmányozása és alkalmazása erős védőpajzsot is képez azon veszedelmes eretnekségekkel szemben, amelyeket folyton becsempésznek a keresztény közösségekbe a hamis tanítók (2,1). Meggyőzőnek tűnhetnek a kéjes élvezeteket is sok esetben helyeslő, elferdült filozófiák, ám üres ígéreteik – melyeket ironikus módon éppen azok hangoztatnak leginkább, akik maguk is testi vágyak rabjai – nem nyújtanak valódi szabadságot vagy stabilitást (2,18–19). A hamis prófétákkal kapcsolatos intések először Mózes törvényében bukkannak fel (5Móz 13,1–4; 18,20–22), és újra meg újra előfordulnak az Újszövetségben is (2Pt 2,1–22; Róm 16,17–18; 2Kor 11,13–15; Gal 1,6–9; 1Jn 4,1–6; Júd 1,3–4). Jézus figyelmeztetett, hogy ha megszaporodnak ezek a tanítók, az a végidőknek, majd végül az ő visszajövetelének lesz az egyik jele (Mt 24,5.11).

Már eldőlt azoknak a sorsa, akik másokat tévútra vezetnek (2Pt 2,1–22), a keresztényeknek azonban éberen kell őrködniük, nehogy ezek beszivárogjanak a gyülekezetbe. Bár mindig is lesznek gúnyolódók, csúfolódók és olyanok, akik kiforgatják az igazságot (3,3), Péter arra biztatta hallgatóságát, hogy maradjanak szilárdan meggyökerezve Isten ígéreteiben, tudva, hogy az Úr kitűzött egy megszabott időpontot, amikor elhozza a megtisztulást és a végső ítéletet (3,10). Világosan fogalmazott a tekintetben is, hogy mi a hívők személyes feladata addig: szentül és kegyesen kell élniük, miközben várják és siettetnék Isten napjának az eljövetelét (3,11–12).

“Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!”

2PÉTER 3,11–12