Lelkiség

Az a tény, hogy Isten hűséges az ígéreteihez, Isten népének a reménysége. Ugyanis ő nemcsak eddig teljesítette be mindazt, amit előzőleg mondott, hanem továbbra is véghez viszi terveit.

Isten ma is kitart eredeti szándékai mellett. Az emberi vezetők jönnek-mennek, de Isten továbbra is szuverén úrként viszi véghez jó tervét.

A Mózes harmadik könyvében található törvények nagyobb része az istentiszteleti élet kérdéseivel foglalkozik: felajánlások és áldozatok, a papság, a nagy engesztelési ünnep és az évenkénti ünnepek szabályozásával.

Isten hűsége az a reménység, amelyre a hívő keresztény élet is épül. Azok, akik ismerik Jézust, a bűnbánat és a hit révén békességet nyernek, hiszen Isten mindig hű az ígéreteihez.

Isten népének a hite ma is Isten Igéjének és számtalanszor bebizonyított hűségének az erős alapján áll.

Ha a felsőbbség Istennel szemben áll, Isten népe akkor is biztos lehet benne, hogy mindent a javukra és az ő dicsőségének építésére használ föl.

Sámson és Jézus a Lélek erejével sok tekintetben nagyon hasonlóképpen hozta el a szabadulást Isten népe számára.

A Bírák könyvének végén bemutatott mélyponton egy reményvesztett népet találunk.

Ahogyan Ruth zsidó családja és hite révén került be Isten családjába, úgy Jézus követői a Krisztusban való hit és Isten kegyelme révén kerülnek be Isten családjába.

Kórah lázadásának az esete azt mutatja, hogy milyen katasztrofális következményei vannak az arrogáns vezetésnek.

Ruth könyve gyönyörűen kirajzolja Isten megváltásra vonatkozó tervét, amelyet végső soron Jézus valósított meg.

Sámuel a főpap, Éli mellett szolgált segítőként. Egy éjjel Sámuel hangot hallott, amely őt szólította.

Mózes olyan közelről láthatta Isten dicsőségét, hogy ez ragyogó sugárzásként vissza is tükröződött az arcán.

Sámuel hű vezető volt. Egy olyan korban, amikor Izráelnek megbízható vezetésre volt szüksége, Sámuel becsületes prófétának, papnak és bírának bizonyult.

Az izraeliták azon kérése, hogy Sámuel jelöljön ki egy királyt, aki Izráel fölött uralkodik majd, hitetlenségből fakadt, és súlyos következményekkel járt.

A Jeremiás siralmai arra emlékeztet bennünket, hogy Isten népe számára mindig van remény.

Sámuel első könyve megmutatja, hogy milyen áldás fakad abból, ha valaki engedelmeskedik Istennek, ezzel szemben pedig milyen pusztulást hoz, ha az ember a maga útját járja.

Az 1Sám 15. fejezete azt a tragikus mozzanatot mutatja be, amikor az Úr megvonja Saultól mint királytól a bizalmát.

Isten egyházának látnia kell, hogy mi Isten terve a világra nézve, ezt pedig egyértelműen kinyilatkoztatta Igéjében. Ezért az egyház feladata az, hogy részt vegyen Isten megváltó tervének a megvalósításában.

Az 1Sám 16. fejezete megfelelő drámaisággal mutatja be az olvasónak Dávidot, a betlehemi pásztorfiút, akiből a legkevésbé sem néznénk ki, hogy hős lehetne.

Izráel történetének azon a pontján, amikor Saul Dávid életére tört, polgárháború kitörése fenyegette az országot, és félő volt, hogy kettészakad.

Amikor Józsué átvette Mózestől Izráel vezetését, és bevitte a népet az ígéret földjére, akkor Isten arra biztatta őt, hogy legyen erős és bátor.

Az 1Sám 28. fejezetében Saul Istennel szembeni engedetlenségének az utolsó megnyilvánulásáról olvashatunk.

Abnér, Saul fővezére és testőrségének vezetője kétségkívül sok szenvedést okozott Dávidnak, mivel Saul kívánsága szerint és parancsa alapján arra törekedett, hogy megölje őt.

Ézsaiás próféciái bátorították és reménnyel töltötték el Isten népét, mert Istenre irányították a figyelmet, aki az erő és szabadulás egyetlen forrása.

Ezékiás szűklátókörűségben szenvedett. Ez az emberiség egyik legnagyobb gyöngéje.

A fájdalmak férfia az e világon megtapasztalható legrosszabbat élte át, és végül győztesen került ki belőle a másik oldalon. Ez az az ok, amely miatt a hívők az örökkévalóságig dicsérik őt.

Ézsaiás idején az ország tele volt jogtalansággal. Az emberek látszólag vallásosak voltak, valójában azonban megbotránkoztató módon semmibe vették a körülöttük élő rászorulókat.

Jézus magára vette azt, amit mi érdemeltünk volna, azért, hogy miénk lehessen az, amit nem érdemlünk meg.

A „Szentháromság” kifejezést a 2. és 4. század között alkották meg a keresztény hit egyik alaptanításának az összegzésére.

Az ember szívének romlottságára nem az a megoldás, hogyha erősebben törekszik a jóra, vagy ha megpróbálja megváltoztatni a viselkedését.

A Jer 29,11 verse egykor a szétszóratásban élő nép számára jelentett reménységet a jövőjük tekintetében, a mai hívők számára pedig az eljövendő örök megváltásnak és annak a reményét hordozza, hogy egyszer majd Istennel élhetünk.

Büntetésül a nép állandó és következetes engedetlensége miatt Isten megengedte, hogy Babilon leigázza Júdát. De Istennek nem az volt a szándéka, hogy Babilon végleg uralkodóvá váljék népe fölött.

Amikor nehezen hisszük el, hogy mire képes Isten, akkor az Ez 37,1–14 része segíthet nekünk abban, hogy ne feledjük, micsoda nagy dolgokat tett, és hogy számára semmi nem lehetetlen.

Áron (Izráel főpapja) és Jézus (a nagy főpap) szolgálata néhány szempontból hasonló, mégis alapvetően más a kettő.

Izráel népe azt az utasítást kapta, hogy foglaljon el egy olyan országot, amelyet már mások laknak. Ez kétségtelenül félelmetes feladat volt egy olyan nép számára, amely hosszú ideig a pusztában vándorolt.

A Szentháromság Isten kegyelmesen fáradozik a keresztény hívők érdekében, hogy megtapasztalhassák az Isten szerinti élet áldását.

Isten törvénye azért igaz, mert Isten lényéből fakad, aki mindennek a Teremtője. Ki tudhatná a legjobban, hogy miként jó élni, ha nem az, aki az egész életet kitalálta és megteremtette?

A zsoltárírók az egész könyvben végig újra és újra megerősítik az Isten szerető kegyelméről szóló igazságot, a 118. zsoltárnak pedig kifejezetten az ismételgetés az eszköze.

A páska ünnepe Isten népének az egyiptomi szolgaságból való csodálatos szabadulására emlékeztet.

Isten szava Krisztus előtt évszázadokkal előrevetítette a keresztre feszítést mint kivégzési módot, mégpedig úgy, mint amely a Messiással is meg fog történni, halálát okozva.

Senki sem szereti, hogyha hibáztatják. Ez az egyik jellemzője az ember bűnös természetének. A bűn önzővé és védekezővé tesz bennünket.

Jézus mindenkor emlékezik, és emlékezteti az Atyát gyermekeinek tett ígéreteire. Jézus emlékezik, és emlékeztet, hogy a tartozás rendezve van halála és feltámadása által.