Egészen képtelen és ironikus helyzet. Isten csodálatos szabadításának, az egyiptomi szolgaságból való kivonulásnak az emberi eszköze volt Mózes és Áron. Akkor Isten csodákkal és jelekkel bizonyította dicsőségét és hatalmát. Nem férhetett hozzá kétség, hogy a szabadulást Istennek köszönhették. Mégis, nem sokkal azután, hogy a bőrükön tapasztalhatták Isten hatalmát és irántuk való jóságát, az emberek vádolni kezdték Istent, hogy vesztükre vezette őket a pusztába. A vádak közvetlen célpontjai a nép vezetői, Mózes és Áron voltak, de egyértelmű, hogy a nép meg volt győződve arról, hogy az egésznek a hátterében maga Isten áll (4Móz 14,3). Az Újszövetségben István a nagytanács előtt tartott beszédében kifejti, hogy az Istennel szembeni engedetlenség oka az, hogy elutasítják őt, és nem bíznak az ígéreteiben (ApCsel 7,39).

Jézus sorsa is hasonló volt. Földi szolgálata idején számos olyan jelet és csodát tett, amellyel bizonyította, hogy ő Isten Fia, és vele Isten országa érkezett el. Isten hatalmának az egyértelmű megnyilvánulásai ellenére sokan mégsem hittek (Jn 12,37).

Jézus, előrevetítve saját feltámadását, barátját, Lázárt – sok tanú szeme láttára – feltámasztotta a halálból (Jn 11). E csodás tettéről hamar értesültek a zsidó vallási vezetők, de ahelyett, hogy elhitték volna, hogy ő Isten Fia, eltervezték, hogy megölik, mert attól tartottak, hogy az emberek Jézust fogják követni. Hitetlenségük bűnös voltukat bizonyította.

Az emberek ma is hajlamosak ellenállni Istennek, noha tettei nyilvánvalók. Jóságának jelei bőségesen körülvesznek bennünket, és ma is tesz erőteljes csodákat, ad jeleket, amelyek hatalmát bizonyítják. Sokan mégsem hisznek. Az, hogy kemény szívvel ellenállnak Isten tetteinek, gőgösségüket bizonyítja. Csakúgy, mint korábban Izráel népe, ők is ítélet alá esnek, mert nem bíznak Isten jóságában és kegyelmében. Azok, akik fölismerik Isten munkáját, az ő Lelke által képessé válnak arra, hogy megalázkodjanak Isten előtt, és bízzanak benne.