Jeremiás Isten ítéletét hirdető üzenetei leplezetlenül közvetítik az érzelmi töltést is. Isten szörnyen haragos volt – felbőszítette, hogy elárulták őt. Nem az a fajta döbbenet volt ez, mintha éppen most ébredt volna rá, hogy Júda megcsalta őt. Inkább az döbbentette meg, hogy népe mit mire váltott: „Az én népem pedig fölcserélte dicsőségét hitványsággal!” (Jer 2,11)

A Jer 2,13 verse szerint minden bűnük gyökere az, hogy elhagyták őt, „az élő vizek forrását, hogy víztárolókat ássanak maguknak”. Az első vád ellenük az, hogy elhagyták Istent. Megfeledkeztek hűségéről, és nem teljesítették a szövetség rájuk vonatkozó kötelezettségeit. Lépésüket az teszi igazán súlyossá, hogy kit hagytak el, és mire cserélték föl. A kulcsszó a 2,13 versben az, hogy „engem”. Ez a csere hihetetlenül észszerűtlen. Isten nem érti, hogyan hagyhatták el őt, aki törődik velük, hűséges hozzájuk, és elégséges nekik; őt, akitől minden élet forrása ered…

A második vádpont a nép ellen az, hogy bizalmukat olyan istenekbe helyezik, amelyeket ők maguk alkottak, ezáltal Isten élő vizét élettelen, száraz és haszontalan bálványokkal cserélve fel. A víztározók arra szolgáltak, hogy összegyűjtsék az esővizet az aszályos időkre. Az ókorban vagy hatalmas agyagedényeket használtak erre a célra, vagy – ahol lehetséges volt – óriási tartályokat vájtak a hegyek és dombok sziklás felső rétegébe. Ez olyan előkészület volt, amelynek a segítségével ellenőrzésük alatt tarthatták a dolgokat, és gondoskodtak magukról. Isten ezt a metaforát alkalmazza Júda hamis isteneinek a leírására. Önmagáról azt mondja, hogy ő az élő vizek forrása – mindig friss vizet ad, és örökké megelégít. Szeretete és irgalma kifürkészhetetlen, hatalma kimeríthetetlen. Tudása és bölcsessége tökéletes és páratlan. Ezért az, hogy Izráel népe őt, az életadó Istent haszontalan bálványokra cserélte, több mint lázadás: mérhetetlen nagy ostobaság. Az Úrtól mindent megkaptak, amire bármikor is szükségük lehetett. Víztárolóik – fa és kő isteneik – képtelenek válaszolni imádságaikra, és nem tudnak reményt adni a népnek.

Egy samáriai asszonnyal folytatott beszélgetése során Jézus kijelentette, hogy ő az „örök életre buzgó víz forrása” (Jn 4,14). Az emberek nagyon sokféle emberi találmányban keresik a boldogságot és a beteljesedést, de ezek egyike sem ad hosszú távon reménységet. Viszont ha valaki Krisztusban hisz, az maradandóan oltja lelke szomjúságát. Egyedül Jézusra van szükségünk, az élő víz forrására, aki most és az örökkévalóságban egyaránt a bővelkedő élet forrása.

Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a friss víznek forrását elhagytak, és víztárolókat vájnak, repedt falú víztárolókat, amelyek nem tartják a vizet.

JEREMIÁS 2,13