Ma nagyon nehéz bármiben nagyot alkotni, mert a legjobbak már annyira kitolták a határokat. A férfi magasugrás világcsúcsa 245 centi, ami magasságon a kubai Sotomayor lendült át 1993-ban, míg a nőknél ugyanezt a rekordot a bolgár Kostanidova 1987-ben állította fel, 209 centis magasságon. Annyi területen alkottak, értek el eredményt gigászok, hogy nem könnyű nagy dolgokról álmodni – de mégis kell. Legalábbis önmagunkhoz képest, vagy az utánunk jövő generáció tagjainak, azon a szinten, ahol közülük ki-ki alkotni tud. Itt van Pajor Tamás vagy Romhányi József, és érezzük, hogy ezeken a szinteken csak kevesen mozognak. Ha pedig másokon akarsz segíteni, akkor nehéz felülmúlni Teréz anya vagy Müller György teljesítményeit. Az összes magas hegycsúcsot megmászták már, az óceánok fenekére is lement már búvárhajó. Eljutottunk a Holdra, és felderítő, lépegető gép van már a Marson is. Belőtték a legtöbb gólt, megnyerték a legtöbb kupát, énekelt Domingo és Pavarotti, s úgy tűnik, nemigen lesz olyan hatású együttes, mint a Beatles volt.

Körülöttünk minden a legszínesebb, legoldottabb, legmegnyugtatóbb és a legjobb hatásfokú. Legalábbis a gyártók és a szolgáltatók szerint.

Ám van egy területe az életnek, ahol nincsenek emberi rekordok, csak szükségek, hiányok, sebek és magányos lelkek. Ez pedig a szereteté. Mert abból ma és holnap is nagyon-nagyon sok kell. Olyan szeretet, ami nem viszonzásból vagy érdekből mozdul, hanem a másik miatt, mert szeretne segíteni. Amelyik tényleg érdeklődik az iránt, hogy mi van veled, örül, ha örülsz, és sír, ha sírsz, nevet, ha vígadsz, és ott van, ha gyászolsz. Ebből kell rekordmennyiség. Ahogyan egy hirtelen elhunyt, 13 gyermekes (6 saját, 7 örökbefogadott) rendőr, özvegyen maradt feleségének segítségére siettek a templomi közösség tagjai. Ki pénzzel, ki szakmunkával, széppé és jól lakhatóvá tették a házukat, és gondolható, hogy azután is fogták/fogják az özvegy kezét.

Tonnányi mennyiségben szükségeltetik az a jóindulat, ami nem adja tovább a pletykát, olyan hozzáállás, amelyik nem hozza fel a másik viselt dolgait, újra meg újra ad esélyt az embertársainak, mivel tudja, hogy ő is gyarló, s nincs joga pálcát törnie senki felett. Abból a figyelemből kell újabb és újabb rekord, amelyik észreveszi a pánikbetegséget, amikor mindenki más azt gondolja, hogy az a szerencsétlen csak sajnáltatja magát. És arra kell edzenünk, hogy jobban tudjuk meghallgatni a másikat, és kihallani a segélykiáltását a hétköznapi mondataiból. Erőnléti edzések kellenek türelemből, biztatásból, gyakorlati segítségnyújtásból és vígasztalásból is. Edzeni, gyakorolni, fejlődni, javuló teljesítményt nyújtani a szeretet sportágaiban, ahol számtalan lehetőség nyílik saját rekordjaink megdöntésére. Amikor kómás fáradtan, késő este egy családtag még igénybe vesz, mert éppen valami nagy problémával küzd – ez például segít a türelem új csúcsait elérni. És a lista szabadon folytatható. Felszabadító érzés, hogy a másik segítsége nincs korlátozva korábbi rekordok által. Ez a pálya mindig nyitva áll, nincs felső határ, bármennyit beletehetünk, folyamatosan szükség van jó teljesítményekre.

Ám van egy különbség. Egy rekord az rólad szól, a segítség pedig másokról. Az egyik megmarad a versenyző körén belül, a másik viszont bevon más embertársakat is. A rekordmennyiségű jóindulat, rekordmennyiségű emberen fog segíteni. Az érem pedig nem a vitrinben díszeleg, hanem a másik jobbá lett életében csillog. A rekord inspirálhat, a jól időzített segítés pedig életet adhat.

És van még egy különbség. A rekordokat itt díjazzák, a szeretet teljesítményeit viszont sokszor észre sem vesszük, az elismerésről nem is beszélve. Ám van egy központ, ahol gyűjtik a pontszámaidat. Itt a szándékot is értékelik, mégha a projekt nem is lett tökéletes. És egy napon majd, amikor odaállunk ama Személy elé, aki jóindulattal veszi kezébe a szeretetlistánkat, ő a legszebben fénylő érmeket adja majd oda.

Azért a pillanatért érdemes gyakorolni, edzeni, tenni, adni.

„Mennyei Atyád, aki jól látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd érte.”

Máté 6,4