Hogy csak egy példát emeljünk ki a történetből: a Vörös-tenger szárazzá vált, amíg Isten népe átkelhetett rajta. Aztán egy pillanat alatt ezt a száraz földet ismét víz árasztotta el, amely Izráel ellenségeinek a hullámsírja lett. Isten elsősorban nem őmiattuk, hanem önmaga miatt mentette meg népét, hogy megmutassa hatalmát (Zsolt 106,8).

Bár a nép csodás módon megmenekült a fizikai rabszolgaságból, a zsoltár többi része arról szól, hogy a bűnnek továbbra is a szolgái maradtak. Hiába énekeltek Isten ígéreteiről a tenger partján, hamar elfelejtették ezt az éneket (106,13). Nem bíztak Istentől kapott vezetőikben (106,16). Lázadásuk csúcsa az volt, amikor bálványt készítettek, és azt imádták (106,19–20). Ahelyett, hogy – ahogyan Isten parancsolta – elkülönültek volna a pogány népektől, idomultak hozzájuk, egészen odáig menően, hogy még gyermekeket is áldoztak ezeknek a hamis istenségeknek (106,34–38). Isten nem ezért szabadította meg őket.

Isten népe nemcsak az Isten szabadításáról szóló éneket feledte el; magáról Istenről is elfeledkezett (106,21). Emiatt Isten hagyta, hogy a pogány népek leigázzák őket (106,40–42). Így aztán a bűn szolgasága ismét fizikai rabszolgasághoz vezetett.

Az egész zsoltárból két téma emelkedik ki: Isten népe felejt; Isten emlékezik. Sőt azt mondhatjuk, hogy ez a két gondolat tölti meg a Szentírás lapjait. Isten népének a hűtlensége nem ragad át Istenükre; ő továbbra is megszabadítja őket. Ahogy Pál írja: „Ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13)

Pál a római gyülekezetnek címzett levelében Isten egy olyan tettét írja le, amely sokkal csodálatosabb, mint a Vörös-tenger kettéválasztása: „…megszabadulva a bűntől az igazság szolgáivá lettetek.” (Róm 6,18) A pogány népek láncai nem tudják szolgává tenni a hívők szívét. A feltámadás által Isten széttörte a bűn bilincsét, és Jézust tette mindazok urává, akik benne hisznek.