Izráel tizenkét kémet küldött előre, hogy fölmérje, mekkora kihívást jelentenek az ott élők. Ezek a felderítők megállapították, hogy a terület valóban jó – tejjel és mézzel folyó föld, tele Isten túláradó jóságának jeleivel. Viszont ahelyett, hogy ebből bátorságot merítettek volna, a kémeket iszonyatos félelem fogta el az ott lakó emberek és az erődített városok láttán. Ezért aztán Izráel népe a visszavonulást fontolgatta. Csak Káléb és Józsué volt kivétel ezalól. Ők is fölismerték a küldetés nagyságát és az előttük tornyosuló akadályokat, de bíztak az Úrban. Nem felejtették el, hogy az Úr mindaddig hűséges volt népéhez. Megszabadította őket Egyiptomból, a fogságból, és megóvta őket a veszélyekkel teli pusztában is. Soha nem hagyná el őket. Ő olyan Isten, aki mindig beteljesíti, amit ígért, minden látszólagos reménytelenség ellenére.

A legtöbb külső szemlélő számára Jézus győzelme legalább ilyen valószínűtlennek tűnhetett. Életében nagyon kevés dolog utalt arra, hogy ő volna a világmindenség győztes Királya. Sőt inkább az ellenkezőjét mutatta minden. Szerény körülmények között, egy istállóban született, a nyilvánosság elől rejtve nevelkedett, vándortanítóként végezte szolgálatát, és egy köztörvényes bűnözőnek járó módon halt meg. A kivégzést végrehajtó emberek megsemmisítő gúnynak szánták, amikor egy olyan táblát helyeztek fölé, amely őt a zsidók királyának nevezte (Mt 27,37). De Isten mindig hűséges az ígéreteihez. Bármily hihetetlennek tűnt is, saját Fia áldozata révén Isten legyőzte azt, ami Izráel minden addigi ellenségénél sokkal nagyobb volt: a Sátánt, a bűnt és a halált.

Előfordul, hogy a mai hívők is megrettennek a velük szemben álló erők hatalmát és mértékét látva. Úgy tűnhet, hogy az ellenség erős, és a világ áll nyerésre. De azok, akik Jézust ismerik, bátorságot meríthetnek abból, hogy „nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van” (1Jn 4,4). A hívők félelem nélkül élhetnek, mert tudják, hogy a mindenható Isten él bennük, és ez az Isten mindig beteljesíti ígéreteit.