A Példabeszédek 3,1–12 arról szól, hogy miként lehet hűségesnek maradni Isten szövetségéhez, amelyben mindkét félnek megvannak a maga kötelezettségei.

Isten népét az az isteni szeretet veszi körül, amely leginkább Jézusra nézve látszik, aki élete, halála és feltámadása által mindent megtett azért, hogy visszaszerezze az emberiséget.

Az emberi szív a forrása minden egyes személy cselekedeteinek, szavainak és gondolatainak. Ám az emberi szívvel nagy gond van: törött és bűnös.

A Példabeszédek első kilenc fejezetében Salamon a bölcsességet női személyiséggel ruházza föl.

Salamon az emberi életet az úton járáshoz hasonlította. Az ember élete olyan, mint amikor valaki végigjár egy utat. De nem mindenki egyforma utat jár be.

A megtérés és a hit útja sokaknak érthetetlen. Miért nem inkább arra kell törekedni még elszántabban, hogy jobban engedelmeskedjünk Istennek, hogy a világi mércéhez képest jobb életet éljünk, és ne kövessünk el komolyabb bűnt?

A szegények iránti könyörület Isten népének az egyik összetéveszthetetlen jellemzője.

Egyetlen emberben sincsen elegendő bölcsesség ahhoz, hogy világot teremtsen, vagy uralkodjék a szelek fölött, tehát nem fér hozzá az igazi bölcsességhez.

Senki nem találhat beteljesedést ebben a törött és múló életben. Jézus viszont fölemel bennünket, halandó embereket, akiknek az élete csak pára, és fölkínálja nekünk a vele való örök életet.

A Prédikátor könyvének 3. fejezete azzal az állítással kezdődik, hogy mindennek megvan a rendelt ideje. Ha másban nem is, de abban egészen biztos volt Salamon, hogy Isten mindennek a feltétlen ura.

Mindazok, akik Krisztusban vannak, akik Isten kegyelméből újjászülettek, Ábrahám gyermekei és Isten Jézusban beteljesített ígéreteinek a várományosai.

Salamon ugyanúgy zárja a Prédikátor könyvét, ahogyan kezdte: „Felette nagy hiábavalóság – mondja a prédikátor –, minden hiábavalóság!” De ehhez hozzáad egy nagyon fontos megjegyzést a könyv végén.

Nem mindig a leggyorsabb nyeri a versenyt; nem mindig a legnagyobb hős nyeri meg a csatát; a bölcsesség, az értelem és a tudás nem mindig vezet gazdagsághoz, tekintélyhez és népszerűséghez.

Minden kapcsolatnak megvannak a maga hullámhegyei és -völgyei; ezalól az Énekek énekében szereplő két szerelmes sem kivétel.

Az Énekek éneke 3. fejezete a szerelmesek menyegzőjét írja le.

Isten fölhasználta Ézsaiást arra, hogy közölje a szavait, de azt is előre megmondta, hogy sokan nem fognak megtérni, hanem egyre jobban belekeményednek hitetlenségükbe.

Isten Fiának kellett elszenvednie a sötétséget helyettük, hogy vele mehessenek az ő világosságának birodalmába.

A hívő állapota gyökeres változáson ment keresztül – régiből új lett, a halál és a vakság helyén élet és világosság fakadt.

Ézsaiás bátorította a népet, hogy ne adják föl a reményt, Isten békessége el fog érkezni, de majd csak akkor, amikor megjelenik a Messiás. A ma élő hívők is ebben a reménységben élhetnek.

Ádám és Éva bűne óta Isten népe nem lehet Isten jelenlétében, el van szakítva tőle.

Ézsaiás az ág és a gyökér hasonlatát alkalmazta, hogy kifejezze: az Eljövendő az élet és az áldás forrása lesz, aki elveszi az engedetlenség átkát, és az igazságosságot megvalósítva állít helyre mindent.

A mai hívők ugyanazzal az örömmel és reménységgel énekelhetnek, amellyel Izráel népe tette a lombsátrak ünnepén, mert Jézus a szabadulás forrása.

Isten népe megszámlálhatatlanul sokféle áldásban részesült Istentől.

Jézus nem csupán egy e világi palota kulcsait tartja a kezében, hanem Isten országának a kulcsait.

Isten egy nagy ünnepi lakomát készít népének, még ha ők éheznek és szenvednek is ebben az életben. Ezek az ígéretek olyan biztosak, mint Isten örökkévalósága. Isten mindig megtartja ígéreteit.

Bár a Jeremiás siralmai nehézségekről és viszontagságokról szól, a központi versek mégis az Úr nagy szeretetéről tanúskodnak.

Hit által bizonyosak lehetünk afelől, hogy Jézus képes megtenni azt, amit megígért. Hit által bízhatunk abban, hogy mindent, ami régi és törött, Jézus helyreállít és megújít.

Ezékiáshoz hasonlóan mi is hajlamosak vagyunk e világi szövetségesekben és fegyverekben bízni, de – ahogyan később Pál írja – mi ebben a küzdelemben nem úgy harcolunk, ahogyan a világ.