Hiába igyekezett Jeremiás mindenféle módon figyelmeztetni a népet, végül mégis bekövetkezett, amit Isten előre megmondott, és amiről az egész könyv végig szól: Jeruzsálem elesett.

Az engesztelőáldozat arra szolgál, hogy helyreállítsa az embernek Istennel a bűn miatt megromlott viszonyát.

Isten világosan megmondta, hogyan kell a népnek követnie őt az ígéret földjére vezető pusztai vándorlás során. Nem kellett találgatniuk, hogy mi Isten szándéka, hol táborozzanak, és mikor induljanak tovább.

Az, hogy Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe az összegyűlt sokaság üdvrivalgása és dicsőítése közepette, betöltötte a Király voltára vonatkozó ószövetségi próféciákat.

A Jeremiás 31,31–34 versekben a próféta arról az új szövetségről ír, amelyet később a Messiás hozott el.

Noha Absolon föllázadt Dávid ellen, ő mégis gyászolta fia halálát.

A hívőknek nem kell többé félelemben élniük, attól tartva, hogy méltatlanná válnak Isten ígéreteire, hiszen Isten nem fogja elvetni azokat, akik Jézusban az ő népévé lettek.

A bűnért való engeszteléshez tökéletes áldozatra volt szükség. Jézus maga volt ez az áldozat.

Isten a fazekas és az agyag példájával állította párhuzamba saját hatalmát és mindenhatóságát, valamint rámutatott, hogy milyen hiábavaló az ember makacssága.

A templom bonyolult elrendezésének lelki szempontból megvolt a jelentősége.

Az egész életnek kell szentté válnia, és ebben nem számít, hogy az ember éppen hol van.

Isten Salamonhoz intézett intése ugyan Izráel életének, nemzetté formálódásának egy kritikus pontján érkezett, ám nem példa nélküli.

Jeremiás teljesen összetört, látva, hogy mennyire megromlott a kapcsolat Isten és népe között. Isten ítéletet hirdetett, és elindította a pusztuláshoz, illetve a fogsághoz vezető folyamatokat.

Salamon király uralkodását követően Isten népe két királyságra szakadt: egy északi és egy déli országrészre.

Amikor az élet nehéz, akkor az embernek szüksége van valamire, ami emlékezteti őt arra, hogy Isten azon van, hogy a világot kigyógyítsa a bűnből és következményeiből.

Illés azon tettei, amelyekről az 1Királyok 17. fejezetben olvasunk, Isten hatalmát demonstrálják: a bűn és a halál tragikus hatásai ellenére meg képes tartani az embert.

Ahogyan egykor Izráelnek, úgy a Krisztusban hívőknek is fölkínálja a lehetőséget arra, hogy elinduljanak a megszentelődés útján, vagyis a bűnbocsánaton kívül áldást és gyógyulást is kínál.

Jósáfát, Júda jó királya és Aháb, Izráel gonosz királya megegyeztek, hogy együtt harcolnak Arám királya ellen, és visszafoglalják tőle Rámót-Gileádot.

Nehéz és próbákkal teli időkben Isten azt akarja, hogy népe hozzá forduljon, és ő segíthessen nekik.

Jézus csodái és feltámadása Istennek a sír feletti hatalmát, illetve az elveszettek és szenvedők iránti szeretetét fejezik ki.

A Jer 2,13 verse szerint Isten népe bűneinek a gyökere az, hogy elhagyták őt, „az élő vizek forrását, hogy víztárolókat ássanak maguknak”.

Júda – Amacjá király uralma alatt – hűségesebben követte Istent, mint ugyanebben az időben – Jóás király alatt – Izráel.

Jeremiás 22. fejezetének az első öt verse azt írja le, hogy Isten milyennek szeretné látni Cidkijjá királyt és népét: hogyan engedelmeskedhetnek neki, illetve ha engedelmeskednének, abból mi következne.