Novella vagy vers
Komoly teológiai mélység vagy gyermeki közvetlenség legyen a dicsőítő énekek szövegeiben?
Komoly teológiai mélység vagy gyermeki közvetlenség legyen a dicsőítő énekek szövegeiben?
Az elmúlt hetekben több cikk is foglalkozott a kétféle megközelítéssel: komolyan Róla vagy gyermekien Neki énekeljünk. Ez persze sarkítás, de néha szükség van erre, mert ilyenkor látszik a fehér és a fekete, és a lehetséges szürkék sem zavarnak össze. Mert ott vannak a Gettyék és a CityAlight, akik zeneileg mintha az Amazing Grace idejéből léptek volna át a mába, és hallgathatjuk a Jesus Culture és az Elevation gyerekiesen közvetlen, kitárt lelkű énekeit.
Van, aki úgy érzi, hogy választania kell, mert az egyik ilyen, a másik viszont olyan – és viszont. Ám ez kicsit hasonló ahhoz, mint amikor a Bibliában (látszólag) két állítás ellentmond egymásnak. Ilyenkor kell egy lelki drón, amivel felrepülünk, és onnan nézzük meg, hogy miért feszülnek szembe a szempontok, amikor elvileg van hely mindenkinek.
Volt egyszer egy középkori lovagos filmszatíra, ahol egy óriási búzatáblában két lovag pont a másikkal szembe lovagolt. Mindkettő azt mondta, hogy a másik térjen ki, majd persze megvívtak egymással. A következő jelenetben már a fél búzatáblát levágva látjuk, de egyikük sem tudta legyőzni a másikat. Ehhez hasonlóan, nekünk sem érdemes vitát nyitni a stílusokról, amikor annyira nagy a mező, és bőven elférünk rajta mindannyian. A felvetésre nem az egymással szembeni, hanem az egymás mellettiség a válasz.
Valahogy úgy van ez, mint az irodalomban a műfajok. Teljesen felesleges összemérni őket, mert másra valók. Jókai regények tucatjait írta, míg Pilinszky pár sorban fejezte ki magát. Elolvasol egy Maupassant novellát, majd Vajda Jánostól a Húsz év múlva verset. Az egyik nagyobb terjedelmet igényel, míg a másik tömör, de kifejező. A mély teológiai tartalmú énekek olyanok, mint a novellák. Leíró jellegűek, sok információt adnak át. Újrafogalmazzák hitünk alapjait, és a szép veretes dallamok mélyebbre viszik ezeket a kiemelten fontos információkat a szívünkben.
A dallam hordozza a mondandót, szinte csak rá kell ülnünk, és visz tova bennünket. A személyesen Jézushoz szólók pedig olyanok, mint a versek. Röviden, találóan megfogalmaznak egy helyzetet, egy jelenséget, egy igei igazságot, de az majd bennünk bomlik ki, mint egy tömörített fájl. Mert egymás mellett van sokszor az, amit mi szemben levőnek látunk. Mint a gulyásleves és a palacsinta. Finom mindkettő, bár eltérnek egymástól.
A lényegtől viszont nem szabad, hogy bármilyen szempontkülönbség elfordítsa a figyelmünket. És ez a lelkesedés. Hogy mennyire vagyunk oda Jézusért. Mert ez a fontos, csakis ez. Aztán majd kiválasztjuk a nekünk tetsző stílust. De bármelyik legyen is szimpatikus, csak odadóan szabad énekelnünk. Ez a kulcs, ettől lesz az éneklésünkből imádat. Felvetésünkre pedig adjon választ egy gyönyörű ének, mely ötvözi mindkét zenei és mondandóbeli stílust. Mert ezt is lehet. Mint a Toldi. Novella versben. Jöjjön a Hillsongtól a Man of Sorrows (Fájdalmak férfia):