Habár Izráel újra és újra hűtlennek bizonyult, Isten továbbra is ugyanúgy válaszol erre, mint mindig: hűséges marad népének tett kegyelmes ígéreteihez. Izráel és Júda elbeszélt története Isten kegyelmének a mérhetetlen erejét mutatja, amellyel megváltja bűnös népét. A 2Krón a megváltás témáját Dávid halálától (amelyről az 1Krón-ban olvashatunk) Salamonnak és utódainak az uralkodásán keresztül követi nyomon. Uralkodók jönnek-mennek, de a könyv fókuszában az áll, hogy megmutassa, Isten miként marad hűséges a Dávid királynak tett ígéreteihez.

Salamon valóra váltotta Dávid azon álmát, hogy olyan templomot építsen, ahol Istent imádják. A 2Krón leírja a templom építését és azt az istentiszteletet, amelyet ez az épület lehetővé tett a nép számára.

A könyv szinte minden figyelmet Júda történetére összpontosít, s csak keveset fordít Izráelre. Amikor az ország kettészakadt, akkor Júda vitte tovább a dávidi királyság ígéreteit. Bár Dávid azon utódai, akik Júdát vezették, az egész népnek csak egy kis része fölött uralkodtak, Isten hűségesen megtartotta ígéreteit még e kis maradék számára is. Júda vált a népnek azzá a magjává, amely révén Isten valóra váltotta a megváltás művét, és elküldte a Messiást.

Dávid összegyűjtött és készenlétbe helyezett minden alapanyagot, amellyel Salamon megépíthette a templomot, hogy Isten hajléka legyen, és benne népe között lakozzon (1Krón 22,5–13). Az Édenkertben megtörtént első bűneset óta az emberiség számára lehetetlen volt a szent Isten jelenlétébe lépni. Isten – kegyelemből –a szent sátorban és a templomban működő áldozati rendszer révén lehetőséget adott az embernek arra, hogy megközelíthesse őt. Salamon is fölismerte, hogy ez a templom nem képes befogadni Istent (2Krón 6,18). Igaz, Isten megalázta magát, hogy az ember találkozhasson vele a templomban, de Isten népének a szívében folyton ott visszhangzott a vágy arra, hogy Isten ennél is teljesebben közöttük lakjon.

Jézus megtestesülése révén vált valóra az, amit egyetlen templom sem tudott elérni: Isten jelenlétét emberi alakban hozta el a világba. Jézus úgy jött el, mint Immánuel (a név jelentése: „Velünk az Isten”; Mt 1,23), és a bűnös emberekkel lakott a bűn sötétjében élő világban (Jn 1,1–14). Jézus saját testét a templomhoz hasonlította, és ezzel rámutatott, hogy bár ezt a templomot lerombolják – amikor ő meghal a kereszten –, feltámadásával Isten újjáépíti (2,19). Legvégül majd, Isten örök országában nem lesz szükség templomra, mert Isten jelenléte átjárja az új Jeruzsálemet, és az ő imádata ismét betölti a szent várost (Jel 21,22).

“A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az Úr dicséretét és magasztalását. Amikor felzendültek a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete, akkor a házat, az Úr házát felhő töltötte be, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát.”

2Krónikák 5,13–14