Lelkiség

Az a terület, amelyet Dávid Ornántól megvásárolt, Izráel történetében egy szent földterület volt, amely mind az Ó-, mind az Újszövetségben hangsúlyos szerepet kapott.

Dávid király nagyon szerette volna fölépíteni a templomot, de az Úr Salamont választotta ki arra, hogy ezt a munkát elvégezze (1Krón 22,7–10).

Az igazi istentisztelet az ember hálájának kifejezése mindazért, amit Isten tett és adott. Ki olyan hűséges, mint Isten?

A Krónikák két könyvének a szerzői más céllal írtak, mint a Királyok könyveinek a szerzői.

A szentek szentje a templom legbelsőbb része volt; ott lakozott Isten népe között. Egy függöny választotta el a belső részt az emberektől.

A Szentírás olvasásának egyik nagy kísértése az, hogy az ember hajlamos a saját szájíze szerint értelmezni a szöveget.

Izráel népe arra kérte Roboám királyt, hogy enyhítsen a terheken, amelyeket apja, Salamon helyezett rájuk.

Jósáfát király azzal kezdte uralkodását, hogy megtisztította az országot a bálványoktól, és gondoskodott arról, hogy legyenek, akik Isten igéjét tanítják.

A mai istentiszteletek során az emberek nem a Sínai-hegynél gyülekeznek össze, hanem – lelki értelemben – a Sion hegyénél, ahol angyalok és megváltottak seregei vannak.

Isten úgy szerette a világot, hogy nem engedte, hogy a messiási vonalat elpusztítsák, hanem amikor eljött az ideje, előhozta Dávid egy utódját, aki örök életet ad mindazoknak, akik benne hisznek.

Jóás jó király volt, aki – mindaddig, amíg Isten papjainak a vezetése alatt állt – azt tette, ami helyes.

Manassé bűnének, babiloni fogságának, bűnbánatának és hazatérésének az említése tökéletesen illeszkedik abba, amit a krónikás ki szeretne hangsúlyozni.

Ezsdrásé amolyan „már igen, de még nem” könyv. Isten ígéretei részben már valóra váltak, de még nem teljesedtek be egészen.

Az „ami van” és „ahogyan lennie kellene” közötti szakadék láttán Nehémiás napokig sírva gyászolt.

Jeruzsálem falai több mint száznegyven évig romokban hevertek, miután a babiloniak Kr. e. 586-ban lerombolták a várost.

Nehémiás könyvének az 5. fejezetében a külső terhelésekről a belső küzdelmek felé fordul a figyelem.

Nehémiás könyvének a 8. fejezetében azt látjuk, hogy miután a fizikai újjáépítés megtörtént, és sikerült megoldani a város fenntartásának gyakorlati kérdéseit, adottak voltak a feltételek a nagyobb munkához, vagyis a lelki ébredéshez.

Izráel történetében sokszor adódtak meghatározó helyzetek. Az ilyen pillanatokban olykor az történt, hogy Izráel vezetői összehívták a népet, hogy együtt emlékezzenek meg közösségük történetéről.

Eszter könyve egy Isten választott népe számára rettenetes eseménysort beszél el.

Mordokaj láthatta, amint Isten királynévá tette Esztert, hogy aztán Isten eszköze legyen arra, hogy megmentse népét, és betöltse Isten ígéreteit.

Eszter kész volt arra, hogy saját magját, azaz önmagát is föláldozza, hogy mások élhessenek.

A szenvedés szembesítette Jóbot azzal a rombolással, amelyet a bűn okoz ebben a világban: megsemmisítő, fájdalmas és kegyetlen.

Jób barátainak az elmélete nem volt teljesen hibás, de túl szűk volt a látóterük.

Jób istenhite lenyűgöző. Még döbbenetesebb az, ahogyan Isten beleengedte Jóbot ebbe a helyzetbe, amelyben a körülmények kilátástalansága ellenére kellett benne bíznia.

A barátok balgaságaira és vádjaira Jób egyszerű választ adott: a tények nem támasztják alá elméleteiket.

Jób egyik barátja, Bildád rendkívül fontos kérdést tett föl: „Hogyan lehetne igaz a halandó Isten előtt…?”

A hívő életben vannak hullámhegyek és -völgyek. Van, amikor az Istennel való élmény olyan erőteljes, valóságos és kézzelfogható, máskor pedig olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik.

Jób nem a bűnei miatt szenvedett. Az olvasó bepillantást kap abba, hogy nagyobb ívű kérdésről van szó.

Isten Jób erőtlen kérdéseit, valamint az ő végtelen, világot teremtő és fenntartó hatalmát állítja egymással szembe.

Amikor Jób tisztábban látta Istent, akkor kezdte önmagát is jobban megismerni. Amikor az ember ráébred Isten valóságára, akkor talál rá önmagára is.

Az 1. zsoltár megmutatja az egyetlen lehetséges módját annak, hogy az ember a megigazulás útjára lépjen, és azon haladjon előre: „elmélkedni” kell Isten Igéjén.

A 2. zsoltárt valószínűleg Izráel királyainak a koronázási ceremóniáján használták, amikor is a dávidi uralkodóról kinyilvánították, hogy Isten fia.

Isten tudja, hogy az ember esendő, mégis abban gyönyörködik, hogy kegyelmét árasztja ki rá azáltal, hogy különleges helyet ad neki a teremtésben.

Bár eredetileg Izráelre vonatkozott, hogy Isten jobbján van (Zsolt 16,11), végül is Jézus, Isten Fia teljesíti be a Szentírás szerint azt, amire Izráel hivatott.