Nehémiás könyvének az 5. fejezetében a külső terhelésekről a belső küzdelmek felé fordul a figyelem.

Nehémiás könyvének a 8. fejezetében azt látjuk, hogy miután a fizikai újjáépítés megtörtént, és sikerült megoldani a város fenntartásának gyakorlati kérdéseit, adottak voltak a feltételek a nagyobb munkához, vagyis a lelki ébredéshez.

Izráel történetében sokszor adódtak meghatározó helyzetek. Az ilyen pillanatokban olykor az történt, hogy Izráel vezetői összehívták a népet, hogy együtt emlékezzenek meg közösségük történetéről.

Eszter könyve egy Isten választott népe számára rettenetes eseménysort beszél el.

Mordokaj láthatta, amint Isten királynévá tette Esztert, hogy aztán Isten eszköze legyen arra, hogy megmentse népét, és betöltse Isten ígéreteit.

Eszter kész volt arra, hogy saját magját, azaz önmagát is föláldozza, hogy mások élhessenek.

A szenvedés szembesítette Jóbot azzal a rombolással, amelyet a bűn okoz ebben a világban: megsemmisítő, fájdalmas és kegyetlen.

Jób barátainak az elmélete nem volt teljesen hibás, de túl szűk volt a látóterük.

Jób istenhite lenyűgöző. Még döbbenetesebb az, ahogyan Isten beleengedte Jóbot ebbe a helyzetbe, amelyben a körülmények kilátástalansága ellenére kellett benne bíznia.

A barátok balgaságaira és vádjaira Jób egyszerű választ adott: a tények nem támasztják alá elméleteiket.

Jób egyik barátja, Bildád rendkívül fontos kérdést tett föl: „Hogyan lehetne igaz a halandó Isten előtt…?”

A hívő életben vannak hullámhegyek és -völgyek. Van, amikor az Istennel való élmény olyan erőteljes, valóságos és kézzelfogható, máskor pedig olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik.

Jób nem a bűnei miatt szenvedett. Az olvasó bepillantást kap abba, hogy nagyobb ívű kérdésről van szó.

Isten Jób erőtlen kérdéseit, valamint az ő végtelen, világot teremtő és fenntartó hatalmát állítja egymással szembe.

Amikor Jób tisztábban látta Istent, akkor kezdte önmagát is jobban megismerni. Amikor az ember ráébred Isten valóságára, akkor talál rá önmagára is.

Az 1. zsoltár megmutatja az egyetlen lehetséges módját annak, hogy az ember a megigazulás útjára lépjen, és azon haladjon előre: „elmélkedni” kell Isten Igéjén.

A 2. zsoltárt valószínűleg Izráel királyainak a koronázási ceremóniáján használták, amikor is a dávidi uralkodóról kinyilvánították, hogy Isten fia.

Isten tudja, hogy az ember esendő, mégis abban gyönyörködik, hogy kegyelmét árasztja ki rá azáltal, hogy különleges helyet ad neki a teremtésben.

Bár eredetileg Izráelre vonatkozott, hogy Isten jobbján van (Zsolt 16,11), végül is Jézus, Isten Fia teljesíti be a Szentírás szerint azt, amire Izráel hivatott.

Történelmi szempontból a 22. zsoltár szerzője Dávid, és az ő szenvedéseit írja le. Ebben a zsoltárban kifejezi az elhagyatottság és a kétségbeesés legmélyebb érzéseit, de még ebben a helyzetben is Isten hűségét hirdeti, és hiszi, hogy közel a szabadulás.

A Szentírás Istent olyan pásztorként írja le, aki nemcsak élelemről, hajlékról és biztonságról gondoskodik, hanem messze többről: megáldja nyáját.

Isten a Szentlélek erejének segítségével mozdítja előre országa küldetését.

Amikor az ember váratlanul nehézségekkel és próbákkal szembesül, akkor gyakran egy egész sor kérdés vetődik föl benne: Miért történik mindez? Ki felelős érte? Most mi lesz?

Nem nehéz elképzelni, hogy az 1. században sok zsidó családban szokás volt hálát adni minden nap végén Istennek.

Bálám költői próféciája a remény sugarát csillantja meg az olvasók előtt, emlékeztetve arra, hogy el fog jönni a Messiás.

Amikor a nehézségek személyes emberi támadások révén érkeznek, akkor az ember nagyon magányosnak és elhagyottnak érzi magát, és úgy érzi, hogy alulmaradt ellenfeleivel szemben.

A hálátlan nép lázadt Mózes és Áron ellen. Visszavágytak Egyiptomba, és tele voltak váddal az Isten által kijelölt vezetőkkel szemben; már azt is szóba hozták, hogy megkövezik őket.

A 40. zsoltárban Dávid különleges példát mutat arra, hogy az ember miként lehet engedelmes zavaros és nehéz időkben.