Prazsák Laci megtérésről, szolgálatról és a stadionba vezető útról

Velünk tartottál az Ez az a nap! Roadshow állomásain. Milyenek voltak a benyomásaid? Milyen volt belülről megélni ezt a körutazást?

Régóta vártuk ezt a nagyszabású Roadshow-t és nagyon örülök, hogy végül megvalósult. Az alkalmak nagyon áldottak voltak, hálás vagyok, hogy ilyen sokan eljöttek, s úgy gondolom a látásunkat, az üzenetet világosan megfogalmazva tudtuk átadni. Nagyszerű volt látni az emberek lelkesedését, hallani ahogy már most tervezik, hogy akár több százan együtt fognak jönni a stadionba. Jó átélni, hogyan teljesedik be az, amit Isten mutatott sok évvel ezelőtt. Ez egy nagy tanítás számomra. Nem csak úgy történnek a dolgok, hanem Isten kijelent valamit, és az elindul a beteljesedés felé, még ha sokszor évtizedeket is kell várni.

Hogyan vezetett téged Isten személyesen ebben a hosszú utazásban?

Az egész 1993-ban kezdődött, amikor egy nagyszabású evangelizációra került sor az Olimpiai Csarnokban David Yonggi Cho vezetésével. A rendezvény dicsőítővezetőjeként az egyik szünetben a zenekar tagjaival kimentünk a Népstadionhoz, s ekkor mondtam először, hogy lesz itt még dicsőítő alkalom. Igazából fel sem figyeltek rá a többiek, csak én éreztem belülről, hogy ez nem a saját elképzelésem, hanem Isten akarata. Sokáig forgattam a szívemben ezt a gondolatot, s több év eltelt mire ezt először megfogalmaztam a gyülekezeti újságunkban. Ekkortájt egy angol házaspár átjött Magyarországra a mi gyülekezetünkbe, az Imádság Házába. Ők Angliában Noel Richards-al együtt a Pioner közösséghez tartoztak. Elmeséltem nekik is a látásomat a stadionos dicsőítésről, és rögtön felcsillant a szemük, mondván, hogy ők ismernek valakit, aki egy hasonló dicsőítő alkalmat már megszervezett a londoni Wembley-ben. Elmesélték azt is, hogy Noel egy próféciában azt kapta, hogy ez csak a kezdet és Berlinben, Budapesten és Barcelonában is lesz hasonló rendezvény. Mikor Noel értesült erről azonnal jelezte, hogy szeretne Magyarországra látogatni. Ekkor szerveztem meg a Lévita-Kör-t, egy találkozót dicsőítő vezetők számára –, melynek első előadója Noel lett. A gyülekezetünkben is szerveztem egy alkalmat, hogy Noelt mások is megismerhessék és itt mutattam be László Viktornak. Ekkor indult el ez a ma is tartó jó kapcsolat.

Egy kicsit személyesebb vizekre evezve, mesélnél arról, hogyan ismerted meg Jézust?

Ateistaként éltem, nem kerestem Istent, de ő mégis rám talált. Baráti társaságomban beszélgetések során felmerültek a vallásokkal, hittel, túlvilági élettel kapcsolatos kérdések. Egy ilyen eszmecserét folytattunk egy vonatúton is, amikor egy halál közeli élményekről szóló könyv került a kezünkbe. Mai szemmel nézve sok zagyvaság volt benne, de előfordultak benne bibliai idézetek is. Az egyik ilyen részt felolvasta az egyik barátom:

„ezt mondja Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet!”

Teljesen szíven ütött ahogy ezt kimondta, s azt vettem észre, hogy az előző pillanatban még nem hittem, de most már hiszek. Később értettem meg, hogy a hit Isten igéjének a hallásából van, amit a Szentlélek tesz élővé, akár egy hitetlen baráton keresztül is.

Elkezdtem hinni tehát, de ekkor még nem tértem meg, mert nem tudtam mi a következő lépés. Miután megkapjuk az élő igét, s elkezdünk hinni, utána mi magunk jövünk: nekünk kell kimondanunk, hogy bocsáss meg, költözz be a szívembe. Ezt látom sok más vallásos emberen is: hisznek Istenben, de nem tudják, hogyan kell továbblépni. Nagyon fontos, hogy ne ragadjunk le az első lépésnél, hanem menjünk tovább! Nálam ez fél évvel később történt meg. Utcazenészként jártunk a Vörösmarty téren, amikor odalépett hozzánk két lány azzal, hogy pénzt ugyan nem tudnak adni, de szeretnének Jézusról beszélni. Adtak egy füzetet, melyben benne volt az evangélium és hogy hogyan kell megtérni. Hamarosan bevonultam katonának, s egy napon, amikor őrségben voltam elővettem ezt a kis írást, és olvasgatva rájöttem, hogy nem tértem még meg. Kaptam ugyan egy hitet Istentől az igén keresztül, de most nekem kell lépnem. Ott volt a megtérők imája a végén, azt mondtam el. Nem éltem át semmi természetfelettit, nem volt különleges megtapasztalásom, de azt vettem észre magamon, hogy a gondolataim és az életcélom teljesen megváltoztak, mert a Szentlélek valóban beköltözött a szívembe. Ilyen volt például, hogy elkezdtem lelkiismeretfurdalást érezni, ha valami bűnt akartam elkövetni. Szépen lassan le tudtam ezeket tenni, mert már nem külső törvényként jöttek, hanem belső vágyként.

Írtál egy kis kiadványt a megvallásokról és a kihirdetésekről. Elmondanád röviden ezeknek a fontosságát?

A Biblia azt mondja, hogy az ember a beszédével alakítja a jövőjét (Péld 18,21). Amiben hiszünk és amit kimondunk, azzal megteremtjük a jövőnket. Sajnos a magyar emberek általában elég negatívan beszélnek, s ezzel átkokat mondanak ki magukra. Lehet, hogy ártalmatlannak tűnnek ezek, de a Szentírás fényében komoly dolgokról van szó. Nagyon fontos, hogy mit mondunk, miről beszélünk. Jézus megmutatja, hogyan kell beszélnünk, mi az, amit ő megígért, s mi az, amit megszerezhetünk, ha hiszünk benne és megvalljuk. Ezért fontosak a megvallások és kihirdetések. Én magam is rendszeresen gyakorlom ezt, és hiszem, hogy ezáltal alakíthatom a saját életemet úgy, ahogy Isten akarja. Sok ember élete azért megy zsákutcába, mert rosszul beszél, rosszul hisz, utána pedig Istent hibáztatja. Pedig ő megmondta, hogyan kell hinni és beszélni, és ha összehangba kerülünk a kijelentéssel, akkor áldásban élhetünk.

A Golgota utcai víztoronyban folyamatos 24 órás dicsőítés zajlik, melynek aktív szolgálója vagy. Hogyan jött ez létre és milyen a felépítése itt egy alkalomnak?

A 24 órás dicsőítés a dávidi minta alapján indult el. Ő kapta Istentől, hogy legyen egy folyamatos dicsőítő és ima szolgálat Jeruzsálemben. Először egy sátorban indult a palotájában, később pedig a salamoni templomban folytatódott. Ennek a mintájára 12 évvel ezelőtt kibéreltünk egy víztornyot a budapesti Golgota utcában. Az alkalmak egyszerűen néznek ki: bemegy néhány ember, akik dicsőítő dalokat énekelnek, imádkoznak az országért, megvallanak bibliai igazságokat, úrvacsoráznak, s a végén beszélnek az Igéről. Hasonló egy istentisztelethez, de a dicsőítés és az ima van a túlsúlyban, nem pedig a prédikáció. Ahogy egyik csoport végez, úgy jön a következő. Jelenleg napi 4-6 órában zajlik élőben ez a szolgálat, a fennmaradó időben dicsőítő dalok szólnak felvételről. A cél, hogy a nap 24 órájában személyesen is ott legyen mindig valaki, de nehéz ezt megszervezni. Úgy gondolom, hogy minden templomban és gyülekezetben ennek kellene működnie, nem pedig üresen állniuk az épületeknek, s csak néhány órára használatba venni.

Miért fontos szerinted, hogy egy keresztény ember életében központi helyen legyen a dicsőítés?

Azért fontos, mert számtalan parancs van a Bibliában, hogy dicsérjük az Urat. Sokan elmondták már, akik mennyei átélésekben találkoztak Istennel, hogy kifakad a dicsőítés, s Isten jelenléte hatalmas hálára indít. Nagyon értékes Istennek, hogy úgy dicsérjük őt, hogy nem látjuk, hanem hiszünk benne. A mennyben mindenki látni fogja őt, s angyalok és emberek azonnal dicsőíteni fogják. Itt a földön a hit által ez egészen más, és éppen ezért nagyon értékes Istennek!

Mit vársz a stadionos „nagy” alkalomtól?

Egységet, szeretetet, barátságot, Szentlélek-kiáradást, tüzet, megtéréseket, gyógyulásokat, szabadulásokat, tehát mindent, ami akkor szokott történni, amikor Isten országa valahol megjelenik. Számomra ez az egész egy hatalmas tanítás Istentől, hogy hogyan munkálkodik. Először elülteti a magot, gondozza, öntözgeti, aztán elvárja, hogy hitbeli cselekedeteket hajtsunk végre annak érdekében, hogy kifejezzük azt, hogy bízunk Benne. Aztán jön az, amit a magunk erejéből képtelenek lennénk megvalósítani. Az ország legnagyobb stadionjában dicsérhetjük a Teremtőt!