Phil Wickham: Vágyom rá, hogy az emberek szíve egyre inkább Isten szívére hangolódjon

Phil Wickham az egyik legeredetibb szerző és dicsőítésvezető, akit ma ismerünk. A Tomlin és Redman fémjelezte időszak után egyre többen lépnek színre, és bontogatják szárnyaikat, mint például Pat Barrett is. Wickham édesapja egyike volt a 60-as években a híres Calvary Chapel zenészeinek, így Philnek volt mit örökölnie zeneileg és lelkileg is.

Az elmúlt időszakban, amikor a keresztény közösségek tagjai nem tudtak személyesen találkozni, Phil Wickham írt egy albumot, melynek Hymn of Heaven (a Menny himnikus énekei) a címe. A szerző így fogalmaz:„Az a szándékom, hogy olyan pillanatok jöjjenek létre, melyekben hallgatóim átélhetik Isten jelenlétét.”

Miként jutottál túl a járvány időszakán?

Nem volt mindig egyszerű, és nem akarok érzéketlennek tűnni, de ez az időszak nagyon sok áldást hozott a családunknak. Maga az, hogy sok időt tölthettünk együtt, s hogy nem hajszoltak a teendők.

20 éve vagy már jelen a dicsőítés közegében. Senkinek sem könnyű felmérni, hogy milyen hatással van a környezetére. Neked mik voltak a meghatározó élményeid?

Rengeteg ilyen volt, nincs is most mód mindet felsorolni. Voltak, melyek formáltak, alakítottak, és olyanok is, amikor Isten jelenléte nagyon érzékelhető volt, amikor beszélt hozzám. Úgy nőttem fel, hogy láttam a szüleimet dicsőítést vezetni, és hallhattam a nyolcvanas években a Praise Band stílusú dalokat, melyek nagyon szépek voltak, tartalmas szöveggel. Azt gondoltam, hogy ha dicsőítő zenét fogok írni, akkor az olyan lesz. Már 12 évesen énekeltem az ifiben, és akkoriban óriási hatással volt rám a Delirious?, akiknek több számát is játszottuk. Sokat jelentett az a felismerés, hogy különféle stílusú zenét írhatunk, és mindegyik bekerülhet a közösségeinkbe.

Az akkori angliai szerzők nagy hatással voltak rám, mint a Vineyard UK, Matt Redman, Tim Hughes és különösen a Hungry album. Angliában éltem át egy különleges élményt, amikor egy új Calvary Chapel gyülekezet indult el, és egy szabadtéri fesztivált rendeztünk ennek kapcsán. Mielőtt mi kerültünk volna sorra, jött egy nagy eső, és a kétezres tömeg a kis teasátorban zsúfolódott össze. Kérték, hogy énekeljek, ám ekkor kiment a generátor – se fény, se hang. És ott a sötétben accapella énekeltünk, miközben kinn esett az eső. Érezni lehetett Isten jelenlétét, majd hirtelen visszajött az áram, és akusztikusan folytattuk tovább. Végigsírtam az egészet, és hallottam, hogy Isten szól hozzám. Tudatta, hogy ez az én világom, itt érzem magam igazán a helyemen, s hagyjam, hogy az lehessek, aki legbelül igazán én vagyok: dicsőítésvezető.

Akkor ez az alkalom alapozta meg a dicsőítő esteket, melyeket tartasz?

Igen, ez meghatározó élmény volt, de száz és száz dicsőítés jött még hozzá az otthoni gyüliből. Katalizátornak látom magam abban a folyamatban, amikor Isten jelenléte a dicsőítésben közénk ereszkedik.

Beszéljünk az új lemezedről, erről a 13 dalról. Megkérdeztem egy barátomat, aki himnikus énekekkel foglalkozik, hogy mitől válik ilyenné egy dal. Azt mondta, nem tudja definiálni, ám amikor hallja, akkor felismeri melyik az.

A címadó dal – Hymn of Heaven – 2020 talán legfrusztrálóbb időszakában íródott. Szociális feszültségek, gyűlölet, a vírus, a korlátozások, az egész május úgy telt, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik az országunkban, meg az egész világon. Mindenki azt várta a másiktól, hogy legyen véleménye a történtekről, és örülök, hogy ekkoriban nem kellett sehova sem menni, így otthon zavartalanul tölthettem időt Jézussal. Azokban a zavaros hónapokban azt kértem tőle, hogy hadd tudjak nyugodtan reagálni, mutasson távlatot, és ajándékozzon meg a nyugalmával, akármilyen zaklatott is kívül a világ. Erről a reményről szól ez a dal is.

Van bennem egy vágy, hogy jobban megismerjem Istent. Amikor pedig ez megtörténik, akkor arra kérem, hogy hadd tudjam ezt olyan formába önteni, ami segít másoknak, hogy ők is megértsék, átéljék ugyanazt, amit én.

A Battle Belongs (az Úré a harc) volt az első dal, ami a lemezről megjelent.

Erről tudtam, hogy meglesz a maga küldetése. Ez egy harci dal, ez a hit dala. Amikor 2019 végén megírtam, nyugalom volt körülöttünk, s arra gondoltam, hogy talán majd más életében fogja használni az Úr. Aztán jött 2020, feje tetejére állt a világ, és ekkor már saját magamnak énekeltem, még mosogatás közben is. Harcolnunk kell minden olyan tényező ellen, mely el akarja vonni a figyelmünket Istenről.

Ehhez kapcsolódik egy történet is, amikor hosszú autóút után találtunk a legközelebbi városban egy hotelt, ahol megszállhattunk. Az éjszakai portás összecsapta a kezét, amikor meglátott, nem akarta elhinni, hogy pont én állítok be. Kiderült, hogy nagyon magányos volt, se barátja, se családja, és lassan már abban is kezdett kételkedni, hogy Isten törődik vele. Aznap reggel egy hívő rádióban pont ezt a dalt hallgatta, és Isten szólt hozzá, hogy tudja, hogy nehéz időszakon van túl, de Ő ott van mellette. Azt válaszolta, hogy elhiszi, hogy Isten figyel rá, most, hogy túljutott a félelmeken, depresszión. Aztán besétáltunk ebbe a találomra választott szállodába, és találkoztunk. Ott, előttünk sírva fakadt. Ebben nekem semmi szerepem nem volt, Isten alakította így a körülményeket, az időzítést. Én csak egy fáradt utas voltam, aki kikecmergett az autóból, és bementem oda éjszakázni.

Ezzel, hogy elmondtad, nem magadat fényezted, ezt úgy hívják, hogy: bizonyságtétel. Ez egy régi műfaj, és ideje újra elővennünk, mert nagyon hasznos. Régebben ez szerves része volt az istentiszteleteknek, de a mai feszes programokból sokszor kiszorul, ám jó lenne visszahozni. És ilyen folyamatosan történik, hiszen máig érkeznek történetek, hogy például a régi együttesünk (The Way) egyik koncertjén megtért valaki. Amúgy a járvány okozta bezártság miatt lehet, hogy nagyobb az igény most a koncertekre. Milyen lesz újra emberekkel együtt dicsőíteni?

Már januárban próbálkoztunk dicsőítő estékkel. Oda mentünk, ahol enyhébbek voltak a szigorítások, és volt, hogy csak a terem kapacitásának harmada jöhetett be. Az év eleje óta hetente egy ilyen este volt, és ezek voltak életem legfelemelőbb dicsőítései. Tavaly felfrissített, feltöltött, és mélyebb dolgokra vezetett rá az Úr. Ezt érzékelik a hallgatók is, és újra és újra rádöbbenek ezeken a negyed- meg félházas koncerteken, hogy mi egy nagy család vagyunk.

Gyülekezetben nőttem fel, és a „testvér” megszólítás olyan megszokott volt. Ám most hosszú idő után újra találkozunk, ugyanabba az irányba tartunk, ugyanúgy Jézust követjük, és hálás vagyok ezért. És azt sem veszem már magától értetődőnek, hogy dicsőítést vezethetek. Nagyra értékelem, hogy embereket segíthetek Isten imádatában – ez az, amire a szüleim mindig is tanítottak. Amikor most újra összejöhetünk, akkor van bennünk egy természetes öröm és hála. Imádkozunk egymásért, és örülünk, hogy a lelki testvéreinkkel újra találkozhatunk.

Említetted, hogy mire tanítottak otthon. Mondanál erről többet is?

Azt értékeltem a szüleimnél, hogy következetesek voltak. Mindig egyértelmű volt, hogy hisznek Istenben, s hogy ezt élik meg a hétköznapokban is. Este apa mindig imádkozott értünk lefekvéskor, és úgy beszélt Istenhez, mint aki a barátja. Ez maradandó hatással volt rám, és anya is nagyon tudott imádkozni.

Beszélj egy kicsit a hangszereidről. Úgy tudom egy egyedi gitárt használsz.

15 évesen egy Taylor akusztikus gitárral kezdtem. Billentyűn játszani, nagyon jó a Logic, Gretsch elektromos gitárokon játszom, és Manley mikrofonokat használok. Van egy hangszerkészítő barátom, aki csak pár gitárt állít össze évente. Néhány éve felkeresett, és mondta, hogy tetszik a hangzásvilágom, és szívesen készítene egy gitárt nekem. Azóta ez lett a kedvencem, nagyon jól szól, a stúdióban is ezt használtam.

Végül, össze tudnád foglalni, hogy mi a szándékod, a célod a zenéléssel?

Szeretném, ha a dalaim segítenének abban, hogy az emberek szíve egyre inkább Isten szívére hangolódna, és amit tőle kapnak, az köszönetképpen imádatot váltana ki belőlük. 

Forrás: Worship Musician