A zene évezredek óta része annak, ahogyan Istent imádjuk. Már maga Dávid király is írt énekeket és táncolt az Úrnak. Ahogy a zenei ízlés változik, és ahogy a filozófiai és teológiai korszakok jönnek és mennek, úgy az egyház is különbözőképpen tekint a muzsikára. Az utóbbi néhány évtized különösen érdekes volt, mivel az istentisztelet modernebb formái a zenét a kis templomban énekelt himnuszoktól egész arénák Istenhez kiáltó, tucatnyi hangszerrel kísért énekléséig változtatták. 

Vajon az egyik módszer jobb, mint a másik? Tényleg számít, hogy ragaszkodunk-e a klasszikusokhoz, vagy előretörünk a modern dicsőítéssel? Nézzünk meg néhány módot, ahogyan a modern dicsőítő énekek és a klasszikus himnuszok egymás mellett létezhetnek és, hogy miért olyan nagy a megosztottság ebben a témában.

A klasszikus himnuszok története és a modern dicsőítő dalok eredete

A himnuszok az évek során számos különböző formát öltöttek. Mint már említettük, Dávid szerette a zenét, és Isten imádatára szánt dalszerzéssel foglalkozott. A Biblia Ó- és Újszövetségében is találunk említéseket hasonló történetekről. A korai egyházi zenén túl a középkorban a himnuszok gregorián énekek és hasonlók formájában öltöttek testet. A keresztény zene nagy részét az évszázadok során kórusok, szerzetesek vagy egész gyülekezetek énekelték a capella.

Ahogy haladunk a történelemben és közelebb kerülünk a jelenhez, egyre többet tudunk meg az olyan énekszerzőkről, mint a Wesley testvérek, Fanny Crosby és Isaac Watts. Ellentétben sok olyan énekkel, amelyeket Krisztus korától a 15. századig használtak az istentiszteleten, ezeket a későbbi nyugati énekeket gyakran ma is használják. A 20. század sok változást hozott a világban, mivel új módokon tudtunk kommunikálni, utazni és terjeszteni az evangéliumot. A himnuszírás még mindig zajlott, olyan kreatív embereknek köszönhetően, mint például Bill Gaither, de az 1900-as évek második felében megszületett a kortárs keresztény zene, avagy CCM. Ez azt jelentette, hogy az egyház zenéje kezdett sokkal inkább hasonlítani az akkori könnyűzenére, miközben megőrizte Istent dicsőítő célját.

A modern dicsőítő dalok a múlt egyházi zenéjéhez képest általában arról ismerhetők fel, hogy technológiailag sokkal modernebb szintet képviselnek például egy régi kórusfelvételhez képest. Csak meghallgatva a Hillsong Young & Free vagy az Elevation Worship egy új számát, nyilvánvaló különbségeket fedezhetünk fel a hangzás, a szövegek és sok más területen is. Ezekben az új dicsőítő zenekarokban akár egy tucat vagy több zenész is lehet. Ez érezhető változás a régi időkhöz képest, amikor egy orgonáig terjedt a gyülekezeti zenei csoport lehetősége.

A modern dicsőítő dalok a 90-es években kezdtek igazán elterjedni, amikor a nyugati egyház egyre jobban megbarátkozott a gitárok és dobfelszerelések látványával. Olyan művészek, mint Matt Redman, Chris Tomlin és Michael W. Smith voltak azok, akik a dicsőítésnek ezt az újabb formáját népszerűvé tették. Az elmúlt 10-15 év különösen fontos volt a modern dicsőítő énekek fejlődésében, mivel a gyülekezetek több energiát fordítottak az eredeti dalszerzésre, és nagyobb dicsőítő csapatokat alakítottak ki a kórusok helyett.

Nem szeretjük a változást

Ezt a lépést finoman szólva sem fogadta mindenki örömmel. Még ma is sok olyan gyülekezet van, amelyik meghátrál a gondolattól, hogy egy mai kortárs előadóművész dala a vasárnap reggeli program része legyen. A mai fiatal felnőttek számára úgy tűnhet, hogy a dolgok nem változtak olyan sokat, de ha visszamennénk és megnéznénk egy istentiszteletet a 90-es évekből, valószínűleg megdöbbennénk, hogy mennyire megváltoztak a dolgok. Mindezzel együtt, legyünk odafigyelőek a gyülekezet idősebb tagjaival, akik nem rajonganak az új zenéért.

A változás a legtöbbünk számára nehéz. Nem számít, hogy a változás egy új szőnyeg vagy egy frissített templomi díszlet, a gyülekezeti tagok gyakran úgy érezhetik, hogy az ilyen változások személyes támadásnak számítanak. A klasszikus énekek kontra modern dicsőítő dalok csatában minden hívőnek érdemes lenne alázatba fektetnie és szeretetben beszélnie. Nem minden új módszer blaszfémikus vagy ellentétes a keresztény értékekkel. Hasonlóképpen, csak azért, mert valami régi, még nem jelenti azt, hogy teljesen elavult.

Miért van szükségünk modern gyülekezeti dalokra és klasszikus himnuszokra egyaránt?

Képzeljük el, ha holnap minden egyház betiltana minden olyan keresztény zenét, amely az 1950-es évek után született. A jövőbeni istentiszteletek, dicsőítő alkalmak és konferenciák már csak klasszikus, évszázadokkal ezelőtti énekeket használhatnának. Lenne még mindig erőteljes zene? Természetesen. Oka van annak, hogy még mindig sok régi keresztény éneket énekelünk. A probléma nem az, hogy nem lenne zene, hanem az, hogy megfosztanánk a mai és az eljövendő keresztényeket attól a lehetőségtől, hogy hitüket és tehetségüket eredeti zenével fejezzék ki.

Watts és Wesley himnuszaihoz akarsz ragaszkodni? Nagyszerű, csak tessék. A mai egyház azonban egy olyan időszakban él, amikor minden eddiginél könnyebb olyan zenét létrehozni, felvenni és terjeszteni, amely képes inspirálni és bátorítást jelent a hívők számára. A modern dicsőítő énekek nemcsak azt a hangzást követik, amelyet az emberek hallgatni akarnak, hanem azt is, ahogyan a mai keresztények ki akarják fejezni az Úr iránti szeretetüket. Semmi baj nincs azzal, ha az egyik zenei stílust előnyben részesítjük a másikkal szemben, de el kell ismernünk, hogy egyik dal sem jobb a másiknál, amíg mindkettő dicsőíti Istent és szolgálja a keresztényeket szerte a világon.

A modern dicsőítő énekekkel ünnepeljük azt, amit Isten ma tesz az életünkben, de soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy a klasszikus énekek gazdag történelmet és teológiát hordoznak, és ugyanabból a szenvedélyből fakadnak, mint a mai énekek. Mindannyian tanulhatunk valamit minden generáció templomi énekeiből, és ma mindnek helye van a gyülekezeteinkben és otthonainkban.

Forrás: K-LOVE