Van egy speciális fáradtság, mely bennünket hívőket elérhet. Ugyanazok a teendők egymás után, és az élet elkezd koptatni bennünket. Van, akinél 2-3 havonta ismétlődhet ez a lemerülés. Az történhet újra meg újra, hogy a hitünk – anélkül, hogy észrevettük volna – személytelenné vált, s emiatt nagyon fárasztó lett.

Ha a hit nem más, mint x dologról való lemondás, és y előírásnak a betartása, akkor pont a lényeg vész el. Ahogy a test élettelen lesz, amikor a lélek eltávozik belőle, ugyanúgy a hit is kiüresedik, ha a személyes kapcsolat kikopik belőle. Isten olyan, mint egy apa, és az apámmal való kapcsolattartás soha nem volt fárasztó. Jézus egyszerre a Mesterem és a Barátom, és mindkettő érdekes kapcsolódási mód. A Szentlélek segít és bátorít, és ő adja a hétköznapi küzdelmekhez a muníciót. Mindennek inkább kapcsolat a neve, s annyiban hit, hogy akivel kapcsolatban vagyok, az fizikai szemmel láthatatlan, de hát a gravitáció is az – és van sok más ilyen példa.

Jézus azt mondta, hogy amennyiben valaki szereti őt, akkor megtartja azokat, amiket mondott. Mivel annyi bántás és csalódás ér bennünket, nem könnyű elhinni, hogy valaki, lényéből fakadóan szeret minket. Ahogy egyre jobban megértjük és felfogjuk, hogy értünk és helyettünk szenvedett, s hogy mennyi koszból, bűnből és romlottságból szeretne kiszabadítani, olyan mértékben tudjuk viszonozni a szeretetét. Ez a kölcsönös szeretet működteti a kapcsolatunkat. Ennek mindig van íze, értelme és frissessége.

Az Írás tele van ilyen kifejezésekkel, mint: ismeritek, vele együtt, tőle tudjátok, vezet, tanácsol, megjutalmaz, megvéd, átsegít, hűséges, kiigazít, elküld, hazavisz, visszajön… Csupa olyan cselekvés, melyeket SZEMÉLY tesz. Ezért kulcsfontosságú a Feltámadás. Egyrészt, nekünk embereknek a legnagyobb ellenségünket, a halált iktatta ki, másrészt hitünk központi alakja ma is él. Hall, lát, együtt érez, irányít, harcol, imádkozik, és készül/készít egy különleges eseményre, ami egy óriási esküvő lesz. A menyasszonynak mióta fárasztó készülni a menyegzőre?

Nagyanyáink ástak egy nagy gödröt, és abba tették a zöldséget. Nem fagyott meg, nem fonnyadt el. A kolbászt füstölték, és egész évben elvolt a padláson. A hit is friss maradhat, eleven, aktív, dinamikus és állandóan megújuló – még az elhúzódó, nagy nyomású helyzetek idején is. Három személlyel állunk kapcsolatban, és csak azt érdemes, szabad kimondani nekik és róluk, ami mögött ott áll az adott pillanat személyes meggyőződése. Mit szólna a férjed/feleséged/testvéred, ha minden nap ugyanazokkal a szavakkal köszöntenéd? A harmadik alkalommal megkérdezné, hogy mi a bajod.

Illusztrációként jöjjön mindezek szemléltetésére egy mókás eset, melyet néhai John Wimber mesélt el. Ő és mozgalma a Vineyard volt, akik a nyolcvanas években nagyon mélyen megértették Isten apai voltát. Ez persze Wimbernek a Vele való személyes kapcsolatát is megédesítette. Egy alkalommal (talán egy konferencián) ő imádkozott az egész alkalom megnyitásaként. Ilyesmi stílusban indított: – Ó, mindenható Istenünk, aki fenséges voltodat kinyilatkoztattad nekünk, kérünk tiszteld meg jelenléteddel… és így tovább, rendkívül ünnepélyesen. Egyszer csak egy belső hangot hallott, mely megkérdezte, hogy mit csinál. Elszégyellte magát, hiszen neki egészen bensőséges kapcsolata volt Istennel, itt pedig megjátszotta magát. Azt kérte magában, hogy még (utoljára) hadd fejezhesse be így az imádságát, és soha többé nem fog „vallásoskodóan” viselkedni, hanem felvállalja az igazi kapcsolatiságát Istennel. Mert csak így érdemes.

„Én veletek vagyok a világ végezetéig”, és ezért lehet „az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű”.