A héber nyelvben a szóismétlés fokozást jelent; azt fejezi ki, hogy az a bizonyos dolog a maga nemében páratlan. Például a „szent” szó birtokos szerkezetben megismételve – a szentek szentje – a szent sátor és a templom legbelsőbb termét jelöli, a legszentebb helyet (2Móz 26,33). Ugyanígy, amikor Salamon – akit hagyományosan a Prédikátor könyve szerzőjének tartanak – azt írta, hogy minden „[f]elette nagy hiábavalóság…, felette nagy hiábavalóság!”, akkor azt akarta mondani, hogy az élet teljesen értelmetlen, nincs célja és értéke. Miért állított vajon ilyen szörnyűséget?

A „hiábavalóság” szó eredetije a héberben a hebel, amely szó szerint azt jelenti, hogy „pára” vagy „lehelet”. Más szentírási igehelyekkel együtt azt hangsúlyozza, hogy mindazok a dolgok önmagukban teljesen értelmetlenek, amelyek ideiglenesek, és nem tartanak meg. Így például a halandó ember rövid élete vagy a bálványok és a hamis istentiszteletek (Jób 7,16; Zsolt 35,5; Ézs 57,13). Ahogy a Jak 4,14 verse mondja: „Mert mi a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik.” A bűn az ember életét szenvedésre és halálra váltotta. E ténnyel küzdve kiáltott így föl Salamon: „Minden hiábavalóság!”

A Szentírás azonban mégsem azt tanítja, hogy az ember élete értelmetlen. Ez a könyv minden sötét tónusával együtt is a reménység felé tereli olvasóit, hiszen arra ösztönöz, hogy gondoljuk alaposan végig, miben találhatjuk meg az élet igazi értelmét. Ha minden ember számára a halál az utolsó állomás, függetlenül attól, hogy milyen életet élt, akkor van-e bárminek is jelentősége ebben az életben (Préd 9,4–8)? Mi adhat az ember rövid, párához hasonló létezésének igazi, maradandó értéket?

Hála Istennek, eljött Jézus, és mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy saját életének a határain túl megtalálja a beteljesedést. Bár az élet ebben a világban – önmagában – értelmetlen, Jézus azt mondja, hogy az ember többre hivatott, mint arra, hogy ebben a bűnös világban éljen (Jn 15,19). Jézus mindenkit arra hív meg, hogy az Istentől elszakadt és ezért pusztán a földi létben gondolkodó, céltalan élet helyett az örök életet keresse. Az 1Jn 2,25 verse ezt mondja: „Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet.” Az a hiábavalóság, amelyről Salamon beszél, arra az életre jellemző, amely a bűn és a halál korlátai között tapasztalható meg. De azok, akik Jézust követik, testben feltámadnak az örök életre. Ez a Krisztusban való új élet igazi értelmet nyer. Ezért az, akiben megvan ez a keresztény reménység, már itt, az átmeneti földi életben új távlatokkal élhet.

Senki nem találhat beteljesedést ebben a törött és múló életben. Jézus viszont fölemel bennünket, halandó embereket, akiknek az élete csak pára, és fölkínálja nekünk a vele való örök életet. A hívő ember ma is bátorítást talál abban, hogy az örökkévalóság Jézussal semmiképpen nem hiábavalóság.

„Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor –, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!”

PRÉDIKÁTOR 1,2