Pál nem kertelt. Látta, hogy testvérei, a galaták veszélyes úton indultak el. Nem biztos, hogy készen álltak egy nehézsúlyú teológiai szócsatára, de Pál „felvette a kesztyűt”. A galatákat félrevezették azok, akik az üdvösség követelményeit olyan zsidó hagyományokkal kívánták kiegészíteni, mint a körülmetélés, Pál azonban szilárdan megvetette lábát az egyedül hit által elnyerhető megigazulás kérdésében. Úgy vélte, ezért érdemes akár a vérét is ontania, hiszen Jézus is ezt tette. Az egyedül kegyelemből fakadó üdvösség középpontjában a kereszt áll, míg bármilyen – akár zsidó, akár másféle – emberi törvény az emberi követelmények iránti engedelmesség körül forog. Pál világosan fogalmaz: az ellenség szeretné, ha Krisztus követői elhinnék, hogy a Jézusba vetett hit önmagában nem elegendő az üdvösséghez.

A hit bizalom kérdése, nem pedig a tökéletességre törekvésé. Ezek a hívők tévesen saját erőfeszítéseik révén próbáltak eljutni a tökéletességre. Ismerősen hangzik? Pál azt hangsúlyozta, hogy a törvény a cselekedeteken alapul, az emberi erőfeszítésen múlik, a kegyelem viszont hiten alapul, és a Szentlélek erején múlik. Sarokba szorította hallgatóságát: „Amit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be?” (Gal 3,3) A Lélek azért jön el a hívőkhöz, mert tökéletesen betartják az összes szabályt? Természetesen nem! „Isten pedig a hozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,8)

A Szentlélek felszabadít bennünket a törvény uralma alól, és vágyainkat megváltoztatva erőt ad, hogy szent, istenfélő életet kívánjunk élni. A hívők ennek a ténynek köszönhetik, hogy ahelyett, hogy „szent pontozóbírók” lennének, olyan emberek lehetnek, akik örömmel élnek Jézusért: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe vagytok, hogy hirdessétek a hatalmas tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket…” (1Pt 2,9) Ez a hozzáállás teljes gondolkodásbeli váltással jár: a hívők nem azért válaszolnak Jézus szeretetére úgy, hogy másokhoz is szeretettel viszonyulnak, mert kötelező, hanem mert erre éreznek indíttatást.

Isten gyermekei nem azért élnek, hogy betartsák az összes szabályt, és aztán másokhoz hasonlítgassák az eredményeiket. Aki a törvény alatt él, annak a gőg a mozgatórugója. Aki a kegyelem alatt él, azt a szeretet hajtja. Érvelésének alátámasztására Pál rámutat, hogy a kettő együtt nem megy. Még ha egyesek úgy vélték is, hogy a törvény bizonyos részeit meg tudják tartani, lényegében az egész törvény megtartására ítélték magukat. Jakab is hasonlóan tanított erről (Jak 2,10). Pál azért írt, hogy meggyőzze a galatákat – és bennünket is – arról, hogy ha a törvény alatt (vagy akár csak a törvény egy része alatt) élnek, az gúzsba köti őket. A kegyelem azonban szabadságot hoz.

Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.

GALATA 3,23–29