Érdekes, hogy a Biblia sok olyan kérdésben alig közöl információt, melyről mi nagyon sokszor beszélünk. Például nincs benne az, hogy mi az ideális gyülekezeti modell. Ezért aztán látjuk az egyszemélyes illetve a többfős vezetői struktúrát – ezernyi változatban. A dicsőítés is alulinformált téma, mely szinte teljesen hiányzik az apostoli levelekből.

Földi síkon nem kapunk tanácsot, de a Jelenések Könyve az imádatot felviszi a mennyei dimenzióba. Ebből kell kialakítanunk a mai módozatokat, és ehhez visszanyúlunk a dávidi gyakorlathoz, valamint a János által közölt fönti mintához. Az általános alapelv az mindig a minőségé, hogy a dicsőítésben résztvevők (és mindenki másé is) jelleme fejlődjön. A Lélek gyümölcsei az igazán fontosak, mert ott van az igazi teljesítmény, azok növekedése mutatja meg, hogy milyen hatékonysággal vagyunk Jézus tanítványai.

A szeretet, az erkölcsi tisztaság, az alázat, a türelem, a megbocsátás, a hűség, az önfegyelem a legfontosabb mutatóink, és nyugodtak lehetünk abban, hogy minden ezzel kapcsolatos erőfeszítésünket ama napon bőségesen megjutalmazza majd az Úr. Ezek mellett azonban van egy olyan szempont, mely nem a teljesítményünkhöz kapcsolódik, hanem az Istennel való kapcsolatunknak a velejárója. Ez pedig az imádat. Ezt nagyon szépen fejezi ki Matt Redman éneke, a The Heart of Worship (Az imádat lényege):

A teendők a horizontális síkot, míg a dicsőítés a vertikálist járja be. Mindegyiknek megvan a maga ideje és szerepe is. Az egyiknél segítünk a bukott emberiségnek a magunk helyén, a mi szerény eszközeinkkel, a másiknál pedig kifejezzük a hálánkat annak, akinek mindent és mindenünket köszönhetjük. Ahogy a Prédikátor mondja, hogy ideje van mindennek, így kell beállítanunk a megfelelő arányt e két dimenzió között. Mert ha túlságosan felfelé irányulunk, akkor elmaradnak a teendők. Ha viszont mindig csak lefelé nézünk, akkor száraz és kötelesség ízű lesz a hívő életünk.

Ez az arány mindenkinél egyéni, és időszakonként is változhat. Ha nincs éppen valami rendkívüli dolog, akkor kísérletezzük ki, és állítsuk be azt az arányt, melyben mindkettőre jut mód. Ha bejáratjuk őket, akkor nem fog gondot okozni, ha valami miatt túl sok lesz a teendő, vagy egy hirtelen probléma megoldódásáért jóval többet kell imádkozni. Azt mondják, hogy a dicsőítés azért kap egyre nagyobb hangsúlyt (a hatvanas évek óta), mert közeledik Jézus visszajövetele, és most szépen szokunk hozzá az egyre intenzív imádathoz, amivel most odafenn hódolnak neki.

Ora et labora! (Imádkozzál és dolgozzál) – hangzott a bencések jelmondata. Imádd az Urat és dolgozz érte! – lehetne a tovább gondolt változatunk. Az a jó, ha mindkettő belső igényünkké lesz, mert akkor kellően hálásak és ugyanakkor tevékenyek is leszünk – amikor éppen amelyiknek itt van az ideje. Néha, már egy kis állítás az arányokon – evés, ivás, pihenés, ima, tevékenység – sokkal eredményesebbé tudja tenni a napjainkat, az életünket. A mi függvénygörbénket mi alakítjuk. Az a jó, ha jobbra és felfelé is tart. Isten országában, az ő királyságában fontos, hogy ellássuk a feladatainkat, de az sem maradhat el, hogy kifejezzük a tiszteletünket iránta. Így arányos, így van a helyén minden.