Úgy tudom, egészen fiatal gyermekkorod óta része az életednek a zene. Hogyan lett a dicsőítés a teljes idejű szolgálatod?

Valóban már pici gyermekként elkezdtem dúdolgatni, majd jött a szolfézs és a többi dolog. Egy lelkipásztor barátom fogalmazta meg először velem kapcsolatban, hogy nekem a dicsőítéssel, zenéléssel kapcsolatos elhívásom van. Akkoriban még nem sok tudatosság volt bennem a jövőmmel, szolgálatommal összefüggésben. Visszagondolva, ezt az időszakot sokszor úgy fogalmaztam meg, hogy szinte csak kullogtam az események után. Isten folyamatosan új dolgokat mutatott, izgalmas és szokatlan dolgokat, én igyekeztem igent mondani a hívására, és lépésről lépésre haladtam előre. Nem egy tudatosan átgondolt, alaposan megtervezett utazás ez, hanem egy olyan út, ahol mindig csak a következő lépés látható.

Általában úgy szoktak működni a dolgok, hogy az emberek létrehoznak egy keretet, és azt töltik meg utólag tartalommal. Nálam ez pont fordítva működött. Előbb volt meg a tartalom, és meglepő módon ehhez épült fel a keret, a forma. Ennek a lelkipásztor barátomnak a szavai döbbentettek rá először, hogy tényleg, nekem valamilyen módon teljes időben Isten dicséretével kellene foglalkoznom. Huszonhat éves koromban fogtam fel igazán, hogy a dalírás az én Istentől rendelt utam. Ekkor értettem meg, hogy ez nem csupán arról szól, hogy egy-két dalt csak úgy megírok, hanem arról, hogy sok-sok dalt fogok írni, és ezeket a dalokat megosztom másokkal, és hagyom azt, hogy a dalaimon keresztül jobban megismerjék Istent, és közelebb kerüljenek hozzá.

Hogyan születik meg benned egy ilyen új dal?

A dalíráshoz nyugalomra és egyedüllétre van szükségem. Vannak időszakok, amikor hirtelen ihletet kapok, ilyenkor a család tudja, hogy egyedül kell hagyniuk. Elmennek bevásárlókörútra, játszótérre, vagy kitalálnak valamilyen programot maguknak, amíg dolgozom. Nagyon megértők és rugalmasak. Olyan a dalírás, mint a szülés. Ha egyszer megindult, akkor már nem szakadhat félbe a folyamat. A leghosszabb idő, amíg hordoztam magamban egy dalt, az négy hónap volt. Aztán a legváratlanabb pillanatban született meg az utolsó pár sor!

A telefonom nagyon hasznos segítség a dalszerzés folyamatában. Amikor jön egy dallam, egy szövegfoszlány, akkor gyorsan előveszem és felmondom rá az adott szöveget, vagy feléneklem a dallamot. Van úgy, hogy a bevásárlóközpont közepén vagy épp vezetés közben jön az ihlet. Ilyenkor félrehúzódok és gyorsan rögzítem a gondolataimat vagy épp a dallamot, és magamnak lábjegyzetben meghatározom a dal témáját, stílusát. Egyetlen betűt vagy hangot sem hagyok elveszni. Jelenleg nagyjából hatszáz ilyen kezdemény van a telefonomon. Az ilyen apró foszlányokból állnak össze a későbbi dalok. Hosszú téli estéken, vagy amikor lehetőségem van, végig hallgatom ezeket, és szép lassan megformálódnak a versszakok, refrének, és megszületnek a mennyből útnak indított dalok. Így működök én!

Rengeteg ének van a repertoárodban, hogyan állítod össze egy-egy fellépésed anyagát? Mi alapján választod ki, hogy melyik ének hangozzon el, és melyik maradjon ki?

A koncerteken általában nem készítek előre listát azokról a számokról, amiket énekelni szeretnék. Az adott helyszínre, az adott hallgatóságra próbálom rászabni a dalokat. Ahogy az alkalom elkezdődik, már az első mondatoknál megkapom a közönség részéről az első benyomást, ami aztán segít eldönteni, hogy a koncert irányát illetően merre induljak el. Felmérem a hallgatóság összetételét, hogy hány gyerek van, milyen arányban lehetnek a keresztények stb. Próbálok minél több információt összegyűjteni a hallgatóságról. Azért törekszem őket minél alaposabban feltérképezni, mert az a célom, hogy az üzenet eljusson egészen a szívükig.

Nagy segítségemre van a koncerteken a feleségem, aki már egy-egy mozdulatomból, szavamból tudja, hogy melyik dalra gondoltam, melyik lesz a következő. Ha sikerül ráhangolódnom a közönség hullámhosszára, akkor az az alkalom már elérte a célját.

Nem unod, hogy néha ezredszer is ugyanazt a dalt énekled el?

Egyáltalán nem! Azért nem unalmas, mert inspirál és lelkesít, hogy a dalaimmal örök érvényű üzenetet közvetíthetek. Ha ezt az üzenetet átadhatom valakinek, akár csak egy embernek is a nézőtéren, és abban az egy emberben elindul a változás, az hatalmas öröm számomra.

Mit jelent számodra Isten dicsőítése, imádata?

Úgy gondolom, hogy Isten dicsőítése nem korlátozódik a gyülekezeti alkalmakon való éneklésre. Lehet, hogy elcsépelten hangzik, de én tényleg azt hiszem, hogy a dicsőítés egy életforma. Dicsőíthetünk a lázas gyermekünk ágyánál vagy egy esküvői alkalmon, de akár éppen a ravatal mellett is. Isten dicsérete az életünk fontos része, amelyben egyedül vagy éppen a közösség részeként méltatjuk Isten nagyságát, jóságát, kegyelmét. A gyülekezeti alkalmakon általában az a trend, hogy a dicsőítést gyorsabb dalokkal kezdjük, majd következnek a lassúbb, imádó jellegű dalok. A dicsőítés lényege az, hogy az egymással való közösség megélése mellett a szívem össze tudjon kapcsolódni Isten szívével.

Ha a hétköznapokban rendben van a kapcsolatom Istennel, akkor teljesen mindegy, hogy gyors vagy lassú dallal kezdünk, vagy mivel fejezzük be, egyszerűen csak rákapcsolódok a mennyei hullámhosszra, és élvezem Isten jelenlétét. A dicséretem és imádatom fő mozgatórugója az a tudat, hogy Isten gyermeke vagyok. Nem győzök hálát adni azért, hogy megismerhettem és Jézusban a fia lehetek. Erről a felszabadító csodáról írom a dalaimat. Mindaz, amit az életemben teszek, egy válasz Isten irántam tanúsított szeretetére. A Biblia azt mondja, hogy Ő már akkor szeretett minket, amikor még nem is éltünk. Erre a szeretetre egyszerűen nem is adhatok másféle választ, mint hogy gyönyörködöm Isten minden elképzelést felülmúló személyében.

Nagyon sokan szeretik a dalaidat, és épül a hitük általuk, de bizonyára eljutnak hozzád negatív vélemények, akár támadó kritikák is. Hogyan dolgozod fel ezeket?

Azt gondolom, hogy ez alkat kérdése is. Találkoztam sok olyan emberrel a pályám, életem során, akiknek mondhattál bármit, minden simán lepergett róluk, és két perc múlva úgy tudtak továbbmenni, mintha semmi nem történt volna. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne üljek föl a dicséretnek, hogy ó, de klassz vagy, de jó volt. Ez az egyik fülemen be, a másikon ki. Éppen ezért, a negatív vélemény sem lök arrébb, megállok valahol középen. Ha tetszik valakinek az, amit csinálok, akkor Istennek adom a dicsőséget.

Persze az is előfordul, hogy nem tetszik valakinek valami velem kapcsolatban. Ilyen is eljut hozzám időnként. Ami a Facebookra vagy a YouTube-ra kikerül kommentként, azt előtte megszűröm. Véleményt nem korlátozok, de ha csúnya szavakat vagy obszcén kifejezéseket használ a kommentelő, akkor azokat nem engedem megjelenni. Őszintén szólva azért ilyen is előfordul néha! Az, hogy ezek a negatív beszólások nem küldenek padlóra, talán egyfajta edzettségnek is köszönhető. Azóta, hogy az első hangot leütöttem a zongorán, vagy megjelent az első kazettám, folyamatosan szembesülök azzal a véleménnyel is, hogy „Ezt nem így kell csinálni!”.

Amikor az első gyerekkazettát elkészítettem, azt a „jótanácsot” kaptam, hogy ezt gyorsan el kell felejteni, mert az ilyen jellegű gyerekzenének úgy sincs létjogosultsága. Ha ezekre az emberekre hallgattam volna, valószínűleg már a pályám elején feladom az egészet, és sohasem leszek alkalmas eszköz a Mester kezében, és nem tudja véghez vinni bennem, rajtam keresztül mindazt, amit velem kapcsolatosan megálmodott.

Évtizedek óta vezetsz dicsőítést, járod az országot megszámlálhatatlan koncertet adva. Nem fáradsz el? Hogyan látod, meddig fogod ezt még csinálni?

A válaszom nagyon egyszerű. Addig akarom, ameddig Isten akarja. Nem én határoztam meg a szolgálatom kezdetét, a végét kijelölni sem az én feladatom. Amíg kapom a dalokat, addig tovább is szeretném azokat adni.