Ha harcolsz önmagadért vagy valakiért, akit szeretsz, és ez a harc nagyon elhúzódik, akkor vannak olyan pillanatok, amikor annyira kimerülsz, és eleged van az egészből, hogy legszívesebben feladnád. Ekkor jön elő belőlünk a harcos mentalitás. Mert a harcos nem elfut az ütközetből, mint egy zsoldos, hanem fut a küzdelembe. 

Egy ilyen harc – legyen az magadért vagy másért – évekig is elhúzódhat. 

Magad is csodálkozol azon, hogy honnan jön újra és újra az erő, az életkedv és a biztatni tudás. És persze, hogy hol fér meg ennyi könny a testünkben, és fájdalom a lelkünkben.

Ha teheted, oszd meg a küzdelmet olyannal, akiben bízol, mert sokat tud segíteni, imádkozni és biztatni.

Ez egyirányú utca, ahol csak előre lehet menni. Sokszor éveken át tartó folyamat lehet, ahol elkeserítő hírekkel nehezített út során egyszer csak jön a könnyebbedés, az áttörés, a holtponton túljutás. Ám, ha mégsem jönne, akkor is a reménynek mindig meg kell előznie a kétségbeesést. Ha magunkról van szó, akkor is kell küzdeni. A legtöbb ember nem is gondolja, mekkora ajándék a körülötte levőknek, mennyit is jelent nekik, akik szeretik őt.

A szeretet ad erőt, hogy ott maradjunk a családtagunk, rokonunk, barátunk mellett, és harcoljunk érte. Ha fogytán az erőnk, kérni kell Istentől, mert az emberi készletek kifogyhatnak. 

Témájánál fogva ez az üzenet mindenkit érinthet, néhányaknak aktuális lehet, és elképzelhető, hogy egyvalakinek kiemelten az. 

„Erősítsétek azokat, akik lecsüggesztik kezüket, akiknek térde roskadozik! Mondjátok azoknak, akik feladták a reményt: Bátorság, ne féljetek!” (Ézsaiás 35,3.4.)

Egy dal jöjjön még erről a témáról egy énekesnőtől, aki költői szépséggel fogalmazza meg azokat az embert próbáló élethelyzeteket, amikkel találkozunk. 

Sarah Kruger: Giving Up