Hasznomra vált a szenvedés, mert megértettem, és megjegyeztem törvényedet! (Zsoltárok 119,71). Lehet, hogy nehéznek tűnik, de értékelnünk kell azt, amit Isten végez el a nehézségeink és bukásaink időszakában. Akármi történik is, mindig tudatában kell lennünk, hogy Krisztus közbenjár értünk. Amikor pedig átjutunk egy szoros helyzeten, akkor nemcsak mi leszünk erősebbek, hanem utána másoknak is segítségére tudunk lenni az ő harcaikban.

“Hálát adok Istennek, aki mindig a diadalmenetében, Krisztus uralma alatt vezet bennünket…”

2Korintus 2,14

Akármin is megyünk keresztül, Isten velünk van, hogy: “diadalra vezessen bennünket Krisztusban”. Ez egy csodálatos ígéret. Ezeket a szavakat olyasvalaki írta le, aki nagyon is tudta, mit jelent harcolni. Pál elmondja (2. Kor. 1,8.9), hogy munkatársaival együtt annyira komoly megpróbáltatásokon mentek át, hogy: “Olyan nagy teher nehezedett ránk, hogy már teljesen feladtuk a reményt, hogy életben maradunk”. Nem igazán tudjuk felfogni, hogy milyen helyzetben is lehettek, amikor így folytatja: “Magunkban már fel is készültünk a halálra”.

Egyértelmű, hogy tudták, hogy ott állnak a halál küszöbén. Pál úgy fogalmaz, hogy Isten azért engedte meg mindazokat, hogy “ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat”. Minden nehézség és csata, amin átmegyünk – függetlenül attól, hogy mennyire heves – ezt kell, hogy kialakítsa bennünket: “ne magunkban bízzunk, hanem Istenben”. Ez az a pont, ahova Isten el szeretne juttatni bennünket.

Minden nehézség meghaladja a saját erőnket. Az ellenség mindig kijjebb tolja az addigi határainkat, és utána többet tudunk tenni Istenért: “Az mutatja meg, hogy mennyire tudok szeretni, hogy hányszor tartom oda az arcom másik felét”. Minden ilyen vizsga leszámol az emberi erőfeszítéseinkkel, egészen addig, míg egyre inkább Krisztushoz hasonlóak nem leszünk. Két lehetőség közül választhatunk: vagy krisztusi módon szeretnénk egyre inkább élni, vagy pedig felszínes képmutatókká válunk. Ez utóbbiak haragosak lesznek, többé már nem járnak Istennel, s másokat hibáztatnak önnön keserűségük miatt.

A tökéletességünket Isten aszerint méri, hogy mennyire vagyunk képesek bízni Krisztusban. Ott, a halál közelében Pál még teljesebben tanulta meg, hogy bízzon “Istenben, aki fel tudja támasztani a halottakat”. Majd így folytatja, miközben dicséri Istent: “Ő pedig valóban kiszabadított bennünket a halálos veszedelemből, sőt, ezután is meg fog szabadítani” (10. vers). Isten akkor megszabadított, és majd újra meg fog szabadítani. Ennek eredményeképpen Pál nagyon sokakat tudott erősíteni és vigasztalni azzal a vigasztalással, amit ő kapott az Úrtól.

Jézus ugyanazért imádkozhatott Pálnál, mint amit kért Péternek és a többi apostolnak is. Ez pedig az, hogy ne a csatától óvja meg őket Isten, hanem menekítse ki őket a saját testies közegükből, hogy teljesen tőle függjenek. Így, kedves barátom, Jézus érted is imádkozik, hogy ha nehézségbe jutsz, akkor ne inogjon meg a hited. Amikor pedig újra megerősödsz, akkor majd képes leszel erősíteni a többieket.

Szerző: Francis Frangipane