Jézus figyelmeztette a tanítványait, hogy nemsokára keresztre fogják feszíteni. Egyikőtök elárul engem – mondta, s erre, ahelyett, hogy alázatosan önmagukba néztek volna, arról kezdtek el vitatkozni, hogy ki közülük a legnagyobb. Jézus, aki látta a látható és a láthatatlan szférát is, ezt mondta Péternek (aki persze nyertese lett a vitának): „Simon, Simon,a Sátán engedélyt kért, hogy próbára tehessen titeket, és megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy hited kiállja a próbát. Amikor majd visszatérsz hozzám, erősítsd a testvéreidet!” (Lukács 22,31.32).

Ez a rész mélyebb betekintést enged arra, hogy az Úr miért engedi a harcokat az életünkbe. Jézus tudta, hogy a tanítványai cserben fogják hagyni. Érdekes, hogy bár tudta, mégsem azért imádkozott, hogy a követői ne csalódjanak magukban, hanem azért, hogy a hitük megmaradjon. Jézus nem azért imádkozott, hogy Isten óvja meg Pétert a küzdelemtől, hanem hogy Péter megerősödve kerüljön ki ebből a csatából.

Mi kibújnánk, sipákolunk, és esedezünk, hogy az Úr mentsen meg bizonyos harcoktól, ám ha módunk lenne áthatolni az egeken, akkor lehet, hogy azt hallanánk, hogy ugyanezért imádkozik velünk kapcsolatban is.

Az a jó hír a számunkra, és ez egyben a bizodalmunk is minden ilyen helyzetben, hogy Krisztus imádkozik értünk. Így képesek leszünk sikerrel helytállni a csatározásokban. Van, hogy vétkezünk, máskor komoly hibákat vétünk, bejöhet a büszkeség vagy a féltékenység, sőt önnön ambícióink miatt is vallhatunk kudarcot. Biztosan előfordul ilyen helyzet, de ugyanilyen biztos, hogy Jézus értünk mondott imája meghallgatást nyer. Mi botladozhatunk, de az ő közbenjáró imádsága átsegít bennünket minden helyzeten.

A régi énünknek el kell pusztulnia

A tanítványok életük legmélyebb kétségbeesésén kellett, hogy átjussanak. Annyit tudtak, hogy cserbenhagyták Jézust, ő pedig meghalt. Abban az órában volt szüksége segítségre, ők pedig azalatt aludtak. Péter pedig – miközben Jézus látta és hallhatta – háromszor tagadta meg, hogy egyáltalán ismeri Őt. A szégyen, hogy nem álltak ki érte, és nem siettek a segítségére, mélyen mardosta őket. Csődöt mondtak, és lesújtva érezték magukat. Jézussal együtt az ő álmaik, reményeik is a sírba lettek téve, s ezt csak tetézte az önvád, hogy ennek valahol ők is – azzal, hogy magára hagyták – részesei voltak.

Elbukni. Elképesztő, hogy Isten mit tud kihozni abból, ha valaki elbukik. Jusson eszünkbe, hogy Krisztus azt mondta, hogy a Sátán kapott arra engedélyt, hogy “megrostáljon, mint a búzát”. Fontos tudni, hogy nem arra kapott engedélyt, hogy tönkre tegye Jézus tanítványait, hanem, hogy vékán megrázza őket, mint ahogyan a gabonát szokták.  Mindnyájunknak két természete van: az egyik egy keményebb maghéjunk, ami a régi természetünk, a másik pedig egy puhább, belsőbb részünk, ami a valódi énünk. A külső, kemény réteg a testiesen gondolkodó időszakunkban kellett, mert megvédett bennünket a körülöttünk levő világ durvaságaitól. Mielőtt találkozik valaki Krisztussal, a keménység védi a belső, érzékenyebb részeit, ami egyébként nem lenne képes elviselni a bántó, gonoszsággal teli környezet hatásait. Ám amikor Krisztusra bízzuk magunkat, akkor a kemény résznek össze kell törnie, és elhalnia. Nem támaszkodhatunk tovább a testies megoldásainkra, hogy megvédjenek, hanem Krisztus-központúvá kell alakulnunk. Ennek érdekében a Mindenható megengedi, hogy az ellenség megtámadhasson, aki azt hiszi, hogy elpusztíthat bennünket. Ám Isten ezt mondja: – Amihez hozzányúlhatsz, az mind testiesség. Isten ilyenkor azt gondolja: – Ezt amúgy is el akartam távolítani.

Szerző: Francis Frangipane