A dicsőség kifejezés szó szerint „súlyt” vagy „jelentőséget” jelent, és az élő Isten csodálatos és felséges voltára utal. Az Ószövetségben helyenként azért mutatkozott meg Isten dicsősége, hogy népe láthassa: jelen van. Amikor Mózes fölállította a szent sátrat, Isten dicsősége úgy betöltötte, hogy Mózes be sem tudott lépni oda (2Móz 40,34–35). Később, amikor Salamon megépítette a templomot, Isten dicsőségének a fellege ismét megjelent (1Kir 8,10–12; 2Krón 7,1–2). Viszont Ezékiel prófétai szolgálata idején egy látomásban azt látta, hogy Isten dicsősége elhagyja a jeruzsálemi templomot.

Isten dicsőségének lakhelye

Isten dicsősége elhagyta Isten népét, mert a nép állandó bűnben élt. Bálványimádásuk olyannyira áthatott mindent, hogy még a templomba is csak azért mentek, hogy bálványaiknak hódoljanak – az egyetlen igaz, élő Isten helyett (Ez 8,3.14–16). Még a templom falait is összefestették mindenféle bálványok és tisztátalan állatok képével (8,9–11). Isten üzenete világos volt népe bűneivel kapcsolatban: mindez rossz. Kérte őket, hogy hagyjanak föl a bűnnel. Figyelmeztette őket a várható következményekre. És figyelmeztette őket arra is, hogy nem fogja vég nélkül tűrni a helyzetet.

Isten elvette népétől a legértékesebbet: saját jelenlétét. Mindegy, hogy mit tartottak a legnagyobbra, Isten dicsősége volt a legnagyszerűbb valóság, amelyet valaha átéltek. Érdekes megfigyelni, hogy Isten lépésről lépésre vonta meg dicsőségét népétől. Isten dicsősége először a szentek szentjéből – a kerúbok fölötti helyről – a templom küszöbére ereszkedett (9,3), majd a templom keleti kapujához vonult (10,19), míg végül a várostól keletre, az Olajfák hegyénél állt meg utoljára (11,23). Isten lassan és vonakodva távozott népe köréből, minden kétséget kizáróan demonstrálva, hogy mi is történik valójában. Nem sokkal azután, hogy Isten megvonta dicsőségét Salamon templomától, a templomot lerombolták, és Isten dicsősége soha nem tért vissza oda.

Ám a világba visszatért Isten dicsősége, méghozzá úgy, hogy ahhoz foghatót soha nem látott a világ. János elmondja: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14) Jézus tökéletesen megtestesítette Isten dicsőségét. Ahhoz, hogy Istent lássuk, csak Jézusra kell néznünk (Zsid 1,3). Rövid földi élete végén Jézus fölajánlotta önmagát mint a bűnért való tökéletes áldozatot, hogy ezzel minden más áldozatnak véget vessen. Búcsúszavait az Olajfák hegyén mondta el tanítványainak, majd a mennybe távozott (ApCsel 1,7–12). Dicsősége ma népével van, ugyanis mindazokban, akik Jézusban hisznek, az ő Szentlelke lakik, és életük Isten dicsőségét tükrözi egyre növekvő mértékben (2Kor 3,18).

Ekkor a kerúbok fölemelték szárnyaikat a kerekekkel együtt, Izráel Istenének a dicsősége pedig ott volt fölöttük. Fölszállt az ÚR dicsősége a városból, és megállt azon a hegyen, amely a várostól keletre van.

EZÉKIEL 11,22–23
Szólj hozzá te is!