Ő a mi mennyei apánk, és mintának vehetjük azt, ahogy egy földi apa foglalkozik a gyermekével. A szülők folyamatosan figyelik, hogy mi az a tevékenység, amit – az adott korban – a gyermekük már el tud végezni. Nemcsak azért, hogy levegye azt az elvégezni valót a vállukról, hanem hogy a kisember életrevaló legyen, tanuljon, fejlődjön. Isten is így foglalkozik velünk, és a hívő életnek az egyik szépsége és egyben lehetősége is, hogy el tudjuk dönteni, hogy mikor várjunk Istenre, és mi az, amit nekünk kell már megtennünk.

A Biblia elején olvasunk egy történetet, amikor Ábrahám (akkor még Ábrám) kikészítette az áldozatát, „És ragadozó madarak szálltak a húsdarabokra, de Ábrám elűzte azokat”(1Mózes 15,11). Itt tehát a hívőnek kellett cselekedni, és elűzni a ragadozókat. Ez sokszor így van velünk is, ha jön a félelem, kísértés, csüggedés vagy aggódás.

Egy érdekes mozzanatról olvashatunk, amikor Dávid egyszer elment kis seregével harcolni, és távollétükben elhurcolták a feleségeiket és gyermekeiket. Az elkeseredett nép meg akarta kövezni őt, „Dávid azonban megerősíté magát az Úrban, az ő Istenében” (1Sámuel 30,6). Ismerte Istent, de ott és akkor neki kellett összeszednie magát. Megtette, utánament a rablócsapatnak, és – Isten segítségével – kiszabadították szeretteiket. Persze Dávid ekkor már túl volt Góliát legyőzésén, ahol szintén neki kellett lépnie, és azt is megsegítette Isten. Más alkalommal viszont Isten jelezte a népének, hogy: „Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását” (2. Mózes 14,13), mert ekkor ő lépett a színre.

Hasonlóképpen foglalkozott Jézus is a tanítványaival, és a körülötte levő emberekkel. Többször kérdezte, hogy hisz-e az, aki imádságot kér, és a legőszintébb válasz az volt, hogy: „hiszek, légy segítségül a hitetlenségemnek”.  A Mester elvárta, hogy egy adott fejlettségi ponton a tanítványai megoldják az eléjük kerülő helyzeteket, eseteket. Ilyen volt a vihar lecsendesítése, és a megszállott fiú megszabadítása is. Mindkettőnél jelezte az apostoloknak, hogy ezt már nekik kellett volna megoldaniuk.

Ugyanakkor vigyáznunk kell arra, hogy ne vegyünk magunkra nagyobb terheket, mint amennyit kell, mert azzal kimeríthetjük magunkat. A józanság az egyik legfontosabb kísérőnk ebben az életben, és ez nem kioltója, hanem terelője a hitnek. Ha pedig kifáradunk, akkor ne erőlködjünk tovább, pihenjünk, és biztosak lehetünk abban, hogy ilyenkor Isten átveszi a teendőket, és nem fog hiányozni az a délután.

A keskeny útról mindkét irányban le lehet térni, akkor is, ha túl sok mindent vállalunk mi magunk, és akkor is, ha mindent Tőle várunk. Túlvállalás – lustaság, egyik sem jó. Ahogy növekszünk a hitben, egyre többet tudunk vállalni, és kérjük a megkülönböztetés képességét, hogy mikor várjunk Istenre, és mikor lépjünk mi magunk. Inkább többet tegyünk, mint kevesebbet, ezért érdemes proaktívnak lenni, nem pedig csak reagálni. A kezdeményezőkészséget gyakorolnunk kell, mert úgy haladunk előre. A közösség pedig azért jó, mert azok, akik körülöttem vannak, és szeretnek engem, azok le tudják adni a jelzést, hogy menjek még, vagy vegyek vissza. Ha hibázunk az arányoknál, akkor módosítunk, tanulunk belőle, és egyre fejlettebbek lesznek az érzékeink, és egyre jobban mérjük fel az egyes helyzeteket.

A problémák és a nehézségek is ki vannak jól találva, hogy mikor és milyen fokozattal érkezzenek. Minden ki van jól találva. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy bízzunk abban, aki mindezeket kitalálta, megszervezte, s ha valamit nekünk kell megtennünk, akkor azt tegyük meg. Inkább egyből, mint később. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy Ő megteszi a maga részét. Ebben meg lehet nyugodni, van ebben valami pihentető. A bizalom pihentető érzése. Miközben aktívak vagyunk.

„Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor. 15,58).