Mindannyiunk legmélyebb igénye, hogy szeressenek bennünket. Azt, akik éppen vagyunk. Nem feltétlenül jóváhagyva, amit rosszul csinálunk, de jóváhagyva azt, akik vagyunk. Így, tökéletlenül. A szeretet intenzitását onnan tudod lemérni, hogy mennyit jelent neked a másik élete, mindaz, ami történik vele. Mert örülsz, ha a fia megnősül, ha átjut egy betegségén, ha működik a házassága, ha problémás időszak után egyenesbe kerül. És fáj, ha kibillen valahol az egyensúlya, ha magára marad, ha küszködik, vagy amikor végképp elköszön tőlünk (ez nagyon).

Rohanó világunk nem engedi, hogy annyiszor találkozzunk, ahányszor igényünk lenne rá, de a közösségi média segít valamennyit. A lényeg azonban a rendelkezésre állás, hogy amikor szükség van a másikra, akkor számíthasson ránk. Ha megzuhanna a Zs, T, Gy vagy M, akkor a magam eszközeivel a segítségére sietek – idővel, törődéssel, pénzzel. Ez a láthatatlan, de bármikor valósággá alakulható jelenlét adja a kohéziónkat. A társainkat nem mi választjuk ki, elég sok irányból érkeztünk, és ez igaz egy iskolai osztályra, és a keresztény közösségekre is. Menet közben tanuljuk meg szeretni egymást, és erre mindenki képes. Persze a közösségeken belül vannak szorosabb barátságok is, de ezek nem mennek az egésznek a rovására, hanem inkább gazdagítják, színesítik azt.

Az osztály és a gyülekezet között van azért egy különbség. Az elsőről mások döntöttek, a másodikat mi magunk választjuk ki. Ideális esetben addig imádkozunk, amíg fentről meg nem mutatják, hogy melyik közösségben van a helyünk. Ebből a szempontból hasonló lesz egy osztályhoz, mert ide íratnak be, ebbe a lelki osztályba, amit nehézségek idején sem hagyok ott. Egy láthatatlan testnek vagyunk a tagjai, és az egyik sejtnek jót kell kívánnia a többinek, hiszen összetartozunk. Te a bicepszben vagy, én a vádliban, és ugyanaz a vér éltet mindkettőnket. Ugyanaz az agy irányít, és ugyanaz a kérés mindkettőnk felé, hogy szeressük egymást. Szeretni, becsülni, jóindulattal lenni, nem tovább adni a rossz hírt, reménységgel hozzáállni, nem pletykálni, késznek lenni segíteni, észrevenni, és támogatni, ha bajba kerül, és érdekelni, hogy mi van vele.

Egy hívő közösség elsősorban család, otthon és szanatórium, ahol az élet ütéseitől és hidegségétől megviseltek szívélyes fogadtatásra találnak. A legtöményebb, legáldozatkészebb, legmelegítőbb szeretetből kérhetünk és vehetünk át. Ez egy kifogyhatatlan forrás, maga az élő víz. Aki ebből iszik, saját szomjúságán túl, mások szeretetkiapadtságán is enyhíthet. Sokat, eleget, amennyi csak kell. Ez a víz nagyon dús, mert képessé tesz arra, hogy olyanokat is szeress, akik idegesítően mások, mint te, és akikkel időtől-időre kénytelen vagy találkozni. Az Osztályfőnök szemében azonban a különbözőség egymás kiegészítésének számít, s amint megértjük ezt, sokkal könnyebb lesz szeretni a tőlünk eltérő ízlésű, kultúrájú, habitusú lelki testvéreinket is. Meg különösen azokat, akik valamiért nem tudnak még szeretni. Akik gyanakvóak, bizalmatlanok, extrém esetben akár ellenségesek is.

Ha ilyen lelki testvérünkkel találkozunk, akkor döbbenetes élmény látni, hogy – tapasztalva az iránta való feltétel nélküli szeretetünket – milyen hamar ledobja a páncélzatát, leengedi a pajzsát, majd lelkesen és örömmel viszontszeret bennünket. Mert nekünk nemcsak az osztálytársainkat, hanem mindenkit, aki ugyanebbe az iskolába jár, kell szeretnünk. Örülni az aktivitásának, a boldogulásának, jót kívánva mindig és mindenkor. Ez persze az ideális állapot, nem megy olyan könnyen, de Jézus felszólításai mögött mindig ott van a szükséges muníció. Egy láthatatlan szeretetbenzinkút van az út mellett, ha fogytán lenne az üzemanyagunk. Bármikor lehet tankolni – bármennyit. Ebbe a szeretettankba korlátlan mennyiségű üzemanyag belefér. Szeressük az osztálytársainkat, mert akkor öröm lesz idejárni és együtt tanulni. Nekik is, nekünk is. Mert a szeretet jó annak, aki kapja, de még jobb annak, aki adja. Ez már csak ilyen, az intenzív szeretet osztálya.

„Az isteni szeretet türelmes és jóságos. Ez a szeretet nem féltékeny, nem irigy, nem dicsekszik, nem büszke, nem viselkedik gorombán, nem önző, nem gurul méregbe, nem tartja számon, ha valaki rosszat tesz, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül a többiekkel az igazságnak. Az isteni szeretet mindent eltűr, mindig hisz, mindig remél, mindenben kitart. Ez a szeretet soha nem múlik el.”

1. Kor. 13