A B-17-es bombázó 1943-ban, néhány nappal Karácsony előtt, társaival együtt egy brémai repülőgépgyárat támadott. Egy légvédelmi lövedék pont a gép előtt robbant szét, és a négy hajtóműből hármat tönkretett. A gép kivált a kötelékből, majd a német vadászgépek rommá lőtték. A pilóta (Charlie Brown) vállát is eltalálták, s a bombázó zuhanni kezdett. Brown elájult, de épp időben eszmélt újra, hogy a becsapódás előtt egyenesbe hozza a gépet, s pár száz méter magasságban elinduljon Anglia felé. A személyzetből volt, aki meghalt, többen megsebesültek, az épen maradtak ápolták őket.

Brown lassan haladt, s egyszer csak észrevett egy német vadászgépet mellettük. Franz Stigler aznap már két ilyen bombázót lelőtt, ezt is célba vette, ám meglátta, hogy mennyire rettenetesen sérült az amerikai gép. Nem tüzelt, pedig ez lett volna a 23. győzelme, és a legmagasabb kitüntetést, a Lovagkeresztet kapta volna érte. Ehelyett mellé repült, és gesztikulálva mutatta, hogy szálljon le Németországban, vagy ha nem akarja megadni magát, akkor menjen Svédország felé. Aztán elkísérte Brown gépét egészen a Csatornáig (megvédve ezzel más német vadászgépektől), ott szalutált, és visszafordult.

1990-ben aztán Brown megkérdezte egy amerikai repülési hírlevélben, hogy tud-e valaki erről a német pilótáról valamit. Maga Stigler jelentkezett, aki 1953-ban Kanadába költözött. Persze találkoztak, mindketten sírtak, és 2008-ig közeli barátok lettek. Pár hónapon belül, abban az évben haltak meg, szép, idős kort megérve. Érdekesség, hogy Brown és Stigler is hívő volt, előbbinél ott volt a zubbonyában a bibliája is.

A CSENDES HŐS Stigler kiképzőtisztje, Gustav Roedel volt, aki azt tanította a pilótának, hogy sérült és védekezésképtelen ellenfelet nem bánthat, s ha megtudja, hogy lelőtt egy ejtőernyővel ereszkedő pilótát, akkor le fogja lőni. Azt vallotta, hogy tisztességgel kell harcolni, hogy aztán majd a háború után is szembenézhess magaddal. Így aztán Stigler ezzel, a másikat tisztelő etikával viszonyult a bajba jutott amerikaiakhoz.

Az élet nagy tanítói gyakran nem kapnak elismerést. Az anyák, az apák, a tanárok, az edzők, a mentorok a CSENDES HŐSÖK, akik meghatározzák egy-egy ember életét, jellemét, tetteit.

Salamon, a bölcs király többször is írja, hogy tanította, oktatta őt az anyja. Pedig Bethsabénak nagyon viszontagságos volt a múltja, fájdalmakkal, bűnökkel, tragédiákkal terhelt, mégis (talán épp ezért) sok hasznos megfigyelést osztott meg fiával. Ki volt az, aki a kisfiú Ronaldót vagy Michael Jordant biztatta, hogy gyakoroljon? A sok névtelen edző, aki segítette a majdani világsztárt, egy-egy mondatával talán ott tartva a sportágban az elkeseredett apróságot, fiatalt. Hányan köszönhetnek CSENDES HŐSÖKNEK idejében mondott biztatást, együttérzést, jól időzített helyretételt, pályára állítást vagy konkrét (esetenként anyagi) segítséget? Ha egy ilyen valaki nem reklámozza önmagát (ők nem szokták), akkor csak a szűkebb környezete ismeri áldásos tevékenységét. Más felállásban, időnként ilyesmi történhet velük:

„Volt egy kis város, amelyben kevés lakó élt. Egyszer egy hatalmas király a seregével megtámadta ezt a városkát, körülvette, és sáncot emelt ellene, hogy megostromolja. A városban lakott egy bölcs és szegény férfi, aki bölcsességével megszabadította városát az ellenségtől. A város lakói azonban hamar elfelejtették, hogy mit köszönhetnek ennek a szegény embernek.”

Prédikátor 9,14.15

A jó hír azonban az, hogy eljön majd az a nap, amikor ezek a CSENDES HŐSÖK (is) odaállnak egy trón elé, amelyen Az ül, Aki minden szándékot és tettet látott. És akkor minden és mindenki a helyére kerül, és kiosztják a jutalmakat.

Ha te ilyen CSENDES HŐS vagy, ne bánkódj elismertséged hiánya miatt, hiszen a Mester szerint az a nagyobb, aki szolgálja a többieket. Inkább figyelj a dokira a Vissza a jövőbe harmadik részéből: „Az a mi dolgunk a világon, hogy azt cselekedjük, amit a leghelyesebbnek tartunk a szívünk mélyén”.