Sokszor láthatunk olyan helyzetet magunknál és másoknál is, ahol a múlt bekéredzkedik a jelenbe, sőt a jövőbe is, és nem szabad beengednünk oda. Mi lehetett volna? – ez a kérdés sokszor, sokunknál feljöhet. Az angol a second-guess kifejezést használja erre, vagyis újra-rágondolást, ami hibáztatássá fajulhat egy korábbi döntés miatt. Ennek saját magunk is áldozatai lehetünk, ha nem vigyázunk.

Az élet sematizálva olyan, mint egy vasút, mely halad előre. Bizonyos pontokon váltókhoz ér, és mi vagy más állítja a váltót. Aztán a vonat arrafelé fog menni. Kétszer két dolog történhet. Te, vagy valaki rossz döntést hozott, illetve te, vagy valaki nem hozott meg egy jó döntést. Mind a négy változat felböffenhet, és bezavarhat a jelenbe, sőt a jövőbe is belerondíthat. El kell határoznunk, hogy a múltat végképp eltöröljük, és otthagyjuk az ottani döntéseket, ahol megszülettek: a múltban. A múlt felemlegetése (persze a rosszé) a lehető legmesszebbre taszítja egymástól az embereket. Meg kell értenünk, hogy nem tudunk visszamenni egy adott helyzetbe, és másként dönteni.

Rómaiakhoz írt levél

Azzal tisztában kell lennünk, hogy MINDENKI hajlamos magával szemben elnézőnek és nagyvonalúnak lenni, míg a másikat akár a kegyetlenségig is képesek vagyunk szigorúan elszámoltatni. A legnehezebb az, amikor a másik döntése negatívan érintette a szüleimet, a gyerekeimet vagy az anyagiakat. Pár súlyos példa: – Ha nem vártál volna annyit, és egyből beviszed az apámat a kórházba, akkor még ma is élne. – Ha nem engedted volna el a buliba a lányunkat, akkor nem történt volna meg az a baleset. – Ha elvitted volna arra a meghallgatásra, akkor felvették volna, és nem lenne ilyen szerencsétlen. – Ha nem hagyod ott a vasalót, akkor nem fogta volna meg a kicsi. – Ha elfogadod azt a lehetőséget, akkor most te lennél a csoportfőnök, és kétszer ennyit keresnél… és így tovább a kisebb súlyú esetekig. Itt kell a felejtős megbocsátás, de maga a felejtés is. Ha életben tartjuk a múlt tévedéseit, akkor szörnyekké válnak, és felzabálják a jelen nyugalmát.

A legtöbb ember nem szándékos gonoszságból dönt rosszul, hanem mert úgy alakul. A hátvéd úgy gondolja, hogy ment, és lő egy “pazar” felsősarkos öngólt. Ne tartsuk számon a múlt tévedéseit, rossz döntéseit – még akkor sem, ha azok tragédiát okoztak. És magunknál se engedjük, hogy előjöjjön. Engedjük szabadon a másikat, és magunkat se láncoljuk oda múltbeli rossz döntéseinkhez. Mindez érvényes lehet azzal kapcsolatban is, aki már nem is él.

Ezek tudatos döntések, melyeket meghozunk, és kivezetnek a szabadságra. Aki rosszul döntött, az védtelen és kiszolgáltatott, hogy ki, mikor hozza fel azt. Soha ne éljünk ezzel vissza, hiszen ezt magunknak sem szeretnénk. Egy új szokást viszont létrehozhatnánk: hozzuk elő a jókat a múltból, és közöljük magunkkal és embertársainkkal is. El fogunk képedni, milyen élénkítő, gyógyító hatása lesz!

Egy tekintetben érdemes csak a múlt saját rosszait emlékezetben tartani: amikor bocsánatot kérünk azok miatt Istentől. Amit csak a lelkiismeretünk jelez, azt vigyük oda, hogy elengedhesse. Ezt addig kell megtennünk, és csak addig tehetjük meg, amíg dobog a szívünk. Aztán átélhetünk egy fantasztikus élményt. Miután őszintén kértük erre, megbocsát, és soha többet nem hozza elő. Úgy értem, hogy soha. Úgy is fogalmazhatnék, hogy soha. Legyen ez példa mindannyiunknak, magunkra és a mellettünk, velünk élő embertársainkra nézve is.

“De erre az egy dologra figyelek: elfelejtem azt, ami már mögöttem van, és teljes erővel igyekszem előre.”

Fil 3,13