Most hagyunk magunk mögött egy zsúfolt, majd lecsendesedett időszakot, és tartunk a jövő év felé, ami tele lesz lehetőségekkel. Az, hogy dobog a szívünk, már önmagában ajándék, és egy esély nyújtása, hogy az elkövetkező napokat, heteket, hónapokat és (remélhetőleg) éveket, évtizedeket hasznosan töltsük el. Hasznosabban, mint idáig.

Ha a súlypontunk elmozdul a legfontosabb irányokba, akkor az ott kifejtett tevékenységünk biztosan eredményesebb lesz. Ilyen irány lehet: közelebb kerülni Istenhez, okosabban bánni magunkkal, adottságainkkal, lehetőségeinkkel, és hatékonyabban szeretni embertársainkat. Ezekhez pedig időnként meg kell állni, és átgondolni, mit és miért teszünk. Mindannyian kapunk jelzéseket, hogy mit kellene tennünk, és mi az, amit csökkenteni kellene, vagy akár végleg leállni vele. Esélyt pedig az ad, aki a nagyobb, az erősebb, aki az adott helyzetben dönt, mert olyan pozícióban van.

Annyira szép, amikor egy újdonsült hívőt befogad egy nálánál sokkal tapasztaltabb hívőkből álló kör. Tudatni vele, hogy – mint mindenkinek – neki is vannak olyan adottságai, melyek egyediek, és nekik szükségük lehet ezekre. Így kaphat esélyt, hogy ott legyen hasznára közösségének, ahol vannak az érzékei, adottságai. Ha esélyt adunk a nemrég érkezetteknek, – bár teljesítményük sokszor hagy kívánnivalót maga után – biztosítjuk a szükséges életteret a kibontakozásukhoz. Mert mindig lesznek körülöttünk olyanok, akiknek mi tudunk esélyt adni, akiknek a mi biztatásunk és bizalmunk adja meg a szükséges muníciót, hogy lépjenek, merjenek, gondolkodjanak, tervezzenek, álmodjanak és cselekedjenek.

De hát nem ezt teszik a szülők is gyermekeikkel? Eleve mi adtunk nekik esélyt, hogy megérkezzenek az életbe, s aztán sok száz lehetőséghez juttatjuk őket az évek során. Amikor először rájuk bíztunk valamit egy adott életszakaszban, abban volt kockázat, de csak így tudtak fejlődni. És az is fontos, hogy mások mellett magunknak is adjunk esélyt. Mindig szomorú látni, amikor valaki lemond önmaga egy, még használható képességéről. Amikor megbicsaklik valami a történetben, és visszahúzódik, ahelyett, hogy megkeresné a hasznosulás módját. Mert van egy egészséges hozzáállás, amikor nem nyomulok, de ha azt érzem, hogy tudnék segíteni, akkor jelzek. Mert nem az számít, hogy mennyire látszunk, hanem a tetteink és a szándékaink. Hiszen az élet talán legnagyobb alkotói, és legértékesebb szereplői, az anyák, alig látszanak, mert „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”. Ám senkinek ne legyenek kétségei, hogy ama napon, amikor ki-ki megkapja jutalmát, közülük sokan fognak majd a sor elején állni, és mint ballagáskor a sok virágtól, az ő karjaik is roskadozni fognak a legigazságosabb Jutalmazó ajándékaitól.

A legfontosabb pedig, hogy ismerjük fel azokat az esélyeket, melyeket az Örökkévaló kínál fel nekünk. Állandóan keresi a lehetőséget, hogy miként oszlassa el a vele kapcsolatos bizalmatlanságainkat. Ilyenek vagyunk, sok szeretetet és jóindulatot kell, hogy rábízzuk magunkat. A bennünk sok rétegben lerakódott csalódások miatt, újra és újra át kell élnünk, hogy szeret, hogy szeret. Teszteljük, hogy mennyire megbízható, úgy ő, mint a ránk hagyott könyv szavai. Jégből vagyok, talán fel sem olvadok – énekelte Rózsi, és az „ember melegségre vágyik”, mégpedig olyan melegségre, ami személyesen csak neki szól. Nem a teljesítményének, nem a pénzének, nem a pozíciójának, hanem csakis neki.

Ennek a szeretetnek a forrása valamikor ki volt száradva, majd egyszer vér folyt bele, a szabadság árának a vére. És azután kezdett jönni a víz – mégpedig Élő víz. Aki ebből iszik, nem szomjazik meg soha – szól az ígéret, és azok a kezek, melyből anno a vér folyt, ma segítenek. Esélyt adnak újra meg újra, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk. Ha feléjük mozdulunk, akkor minden, ami hozzánk kapcsolódik is jön velünk, és a környezetünkben levők is több esélyhez jutnak ez által. De őt meghallani csend kell. Úriember, nem erőszakoskodik, nem kiabál. Halkan szól, mégis összetéveszthetetlenül.

Ez mindannyiunk legnagyobb esélye, meghallani, amikor jelez nekünk. Mert az biztos, hogy 2023-ben is hív bennünket. Ő maga az emberiség esélye, aki néz bennünket, pontosan tudja, hogy mi szolgálná a javunkat, és ezt meg is tudhatjuk tőle. Legyen a következő év olyan 525600 perc, amikor sokkal kíváncsibbak leszünk az eddigieknél, hogy mi az ő elképzelése velünk kapcsolatban. Amit pedig megtudunk ebből, azt próbáljuk meg nagyobb hatékonysággal tettekre váltani, s ha kell – mert fog kelleni – változni is. Akár nagyot is. Ha szeretnénk, jó eséllyel sikerülni fog. Isten minket úgy segéljen!

„A szűk kapun menjetek be! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta. De az életre vezető ajtó szűk, az ösvény keskeny, és csak kevesen találják meg.” (Máté 7,13.14)