A munkának és a nyugalomnak a ritmusát Isten belekódolta az emberiség egészséges működésébe. Minden hívő feladata, hogy olyan értelmes munkát végezzen, amely Isten világának művelését és őrzését szolgálja, és ezzel őt dicsőítse. Majd pedig a hit és a bizalom megnyilvánulásaként meg kell tartania a nyugalom idejét, ezáltal kifejezve, hogy Istenre bízza magát, és a Teremtőjével való bensőséges kapcsolatban keresi a beteljesedést.

Az ígéret földjére vonatkozó reménység a szombatnapi nyugalom egyik kiábrázolása. Az egyiptomi szolgaság és a pusztán át vezető fáradságos utazás után a nép nyugalomra talált a tejjel-mézzel folyó földön, ahol nem kellett többé küzdenie. Ott biztonságban élhettek, és méltóképpen tisztelhették Istent. Legalábbis így gondolták. Izráel népének a története azt mutatja, hogy az efféle nyugalom – a legjobb esetben is – rövid életű. A nép sohasem volt hajlandó arra, hogy az ott lakókat maradéktalanul elűzze, ezért aztán állandóan ellenséges támadásoktól kellett tartania. Mivel nem engedelmeskedtek következetesen, Isten ítélete mindig a fejük felett lebegett. A nyugalom reménysége megmaradt ugyan, de inkább csak mint egy rég elfeledett álom.

A zsidókhoz írt levél szerzője – évszázadokkal Izráel bukása és fogsága után – a szétszórtan élő egyházat emlékezteti arra, hogy a nyugalom reménysége még mindig él (Zsid 4). Ezúttal azonban a nyugalomra vonatkozó ígéret nem a hét egy bizonyos napjához vagy egy földrajzi helyhez kötődik. A nyugalom ígérete Krisztushoz kapcsolódik: ahogy az ember azonosul vele, felszabadul a bűn zsarnoksága alól. Ez a nyugalom szabadítja meg az embert attól a végeláthatatlan fáradozástól, hogy saját jó cselekedetei révén kísérelje meg kiérdemelni Isten áldását, ami teljességgel lehetetlen. Mivel Krisztus betöltötte a törvényt népe képviseletében, és neki ajándékozta saját igazságát a hit által, Isten népe most már – tudva, hogy a munka elvégeztetett, és ügye Isten előtt rendezve van – megpihenhet. Bárhol és bármikor átélheti ezt a nyugalmat, ha Krisztusra bízza magát, akinek a terhe könnyű és igája gyönyörűséges (Mt 11,30). A megfáradt lelkek benne találnak felüdülést, a törött szívek pedig gyógyulást.

„Azután összegyűjtötte Mózes Izráel fiainak egész közösségét, és ezt mondta nekik: Ezek azok az igék, amelyekről azt parancsolta az ÚR, hogy meg kell tennetek: Hat napon át végezzétek munkátokat, de a hetedik napot tartsátok szentnek, az ÚRnak szentelt nyugalom nagy napja legyen az! Meg kell halnia mindenkinek, aki munkát végez ezen a napon! Lakóhelyeteken sehol se gyújtsatok tüzet szombaton!”

2MÓZES 35,1–3