A dicsőítők és az Úr félelme
Nagy különbség félni valakitől, és félni valakit.
Nagy különbség félni valakitől, és félni valakit.
Félem az Istent – mondták a régebbi korok hívői, és ez segítette őket, hogy ne hajtsanak térdet a különböző diktatúráknak, illetve, hogy nemet mondjanak valami rosszra. Az Úr félelme kifejezést volt, aki puhítani szerette volna, pedig az eredeti szöveg még erősebben fogalmaz: a terror is benne van. De miért félnénk attól, aki a legjobban szeret bennünket, aki annyira megértő és könyörületes? A válasz – mint sok más miértre is – az ember hitványságában keresendő. Sok induló hívő kétségbeesik amiatt, hogy egy adott területen elbukik, és újra meg újra, talán századszor is bocsánatot kell kérnie amiatt Istentől. Joggal teszik fel a kérdést, hogy mindegyikre kapnak bocsánatot? Igen, kapnak.
Időbe telik, amíg leküzdünk egy csábításra való hajlamot, rossz szokást – főleg, ha hosszú időn át hozzászoktunk. Ebben az esetben változni akarunk, csak még sok a kiiktatni való, a mi új erkölcsiségünk pedig még gyengécske.
Van viszont bennünk egy hajlam, ami szeretne visszaélni Isten hosszútűrésével, türelmével. Úgy véli, hogy Isten elvállalta a megbocsátást, mintegy „az a dolga”, és nem akkora probléma, ha bűnöket követünk el. Majd elengedi – mentjük fel magunkat. De ez nem így van. Más az, ha elszomorít egy elkövetett bűn, és úgy kérünk bocsánatot, hogy sajnáljuk, és igyekezni fogunk, hogy többet ne forduljon elő egyszer sem, és más, ha legyintünk rá, és hamar túllépünk rajta. Az egyikben megbecsüljük Jézus irántunk hozott áldozatát, a másik esetben nem. Hogy ez ne így legyen, segít, ha féljük az Urat.
Mi van akkor, hogyha a lazán viselkedő hívőnek egyszercsak nem bocsátana meg? Akkor kihez fordulna a világmindenségben, hogy megbocsátást kapjon? Erre nincs senkinek felhatalmazása, menne a kárhozat felé. Ha ez leesik valakinek, akkor olyan rettegést élhet át, mint semmitől azelőtt. Isten a legmagasabb fórum. Ha Ő nem oldoz fel, akkor nem leszel feloldozva. És ezt csak tőle kérheted. Ennek a felfogása helyre teszi bennünk a dolgokat. A kegyelem nem játék, és csak akkor élünk vele, ha elrontottunk valamit, bár nem akartuk. Akár naponta 77-szer is. A szándék a lényeges, mégha betöri is az akaratunkat valami rosszra vivő szándék.
Az Úr félelme nagyon kell minden hívőnek, de a dicsőítőnek különösen, hiszen ő Isten közelségébe igyekszik jutni, s nem mindegy, milyen viszonyulással. Az Úr félelme segít abban, hogy ne nyújtsam ki a kezemet tiltott dolog felé, ne nézzem, ne hallgassam, ne vegyek részt benne. Szerethet úgy valaki, hogy közben tisztelem, és van egy egészséges tartás is irányában. Mint egy főnök. Jóindulatú, de nem lehet packázni vele, és a jóindulatára hivatkozva nem lehet manipulálni. Nem néz át a dolgok felett, hanem kimondja az igazat, de nem kárhoztatva, hanem megadva a javulás lehetőségét.
Az is Isten félelmét erősíti, hogy ő adja az életet. Általa dobog a szívünk, gondolkodik az agyunk, és mozognak az izmaink. Ha ennyire függünk valakitől, akkor nem szórakozunk vele, bármennyire is jóindulatú. Ő fogja vissza a gonoszt, hogy ne árthasson nekünk, és ennek tudata is önmérsékletre int, ha vonzana a sötétség. Aki dicsőít, az megérti és megéli ezt, és ezzel teremt egyensúlyt hozzáállásával, szavaival, énekeivel – egész lényével.
A Maranatha Singers pedig egy nagyon szép dalban éneklik el nekünk, hogy miért is választották az Úr félelmét.