Lesz idő, amikor már egyik szolgálatra, tevékenységre sem lesz szükség, de a Bibliából tudjuk, hogy a dicsőítés tartani fog az egész örökkévalóságon át. Azt is tudjuk, hogy a „hit, remény, szeretet” trióból a szeretet lesz állandó, mert az a legértékesebb.

Sokféle szolgálatot, tevékenységet végeznek a hívők, és ezek legtöbbje itt a földön hasznosul. Hirdetni az evangéliumot, gyógyítani a betegeket, átvenni jelzéseket, közösségeket irányítani, bátorítani, segíteni az elesetteken – erre itt van szükség, a Mennyben nem. Ám a dicsőítés abban különbözik ezektől, hogy ezt ott is folytatni fogjuk. Sőt nem is csak folytatni, hanem az akkor lesz majd teljessé igazán, amikor színről-színre látjuk azt, akinek már itt is címezzük. Ott társulnak majd hozzánk az angyalok is, akik évezredek óta magasztalnak, s mindnyájan egy hatalmas – remélhetőleg milliárdos – kórusként fogunk dicsőíteni. Ebben az a nagyszerű, hogy amit most megértünk és megélünk az imádatból, annak a későbbiekben is hasznát tudjuk látni. Csak éppen itthagyjuk a mulandóságot, és átlépünk az örökkévalóságba. Ha itt meg kell szerveznünk a dicsőítést, akkor odaát ezzel nem lesz gondunk, mert az olyan lehet majd, mint a levegővétel, hiszen Isten dicsősége betölt ott mindent.

Amikor a Megváltó megjelent, akkor a mennyei üzenet így hangzott:

„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lukács 2,14).

Ennek van egy vertikális része: a dicsőség fentre való megadása, és egy horizontális: jóakarat az emberekhez. A legfontosabb parancsban is egymás mellett van ez a kettő: Istennek az első, a második pedig a körülöttünk levő emberek felé.

Amikor benne vagyunk egy szolgálatban, akkor az leköti a figyelmünket, mivel annyira sokat jelenthet nekünk. Tervezünk, tesszük a dolgunkat, mozgunk és mozgatunk másokat, és látjuk, amint érkeznek az áldások, amelyek segítenek az embereknek. Ilyenkor könnyű megfeledkezni arról, hogy minden szolgálat át kell hogy legyen itatva szeretettel. Ahogy olvassuk: „Ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok”. Ez érvényes a dicsőítésre is. Szeretjük természetesen Istent és Jézust, akiket imádunk, de annak, aki dicsőít, tudnia kell szeretnie a körülötte levőket is. Szeretni a testvéreimet, akikkel együtt dicsőítek. Ezt például nagyon jól lehet érezni Csiszér Lacinál, aki nagyon szeretné, ha a hallgatóival együtt átélhetné Isten jelenlétét.

Aki dicsőít, annak érdemes kérnie, hogy hadd tudja szépen és érzékletesen szeretni a többieket. Mert a szeretet már a legelső színpadi megszólalásból kiérezhető, és minél több van belőle, annál jobb.