Ha valaki Jézus tanítványa lesz, akkor az mindig talál teendőt Isten országában. Hogy ez mi, ahhoz belülről fogsz vonzódni. Ha tényleg érdekel, hogy mi a küldetésed, akkor ezt érdemes addig kérdezni, amíg tisztába nem jössz vele. Annak idején a templomi szolgálatnál is különböző teendőket végeztek, és ezek egyike volt az imádat. Zeneileg és lelkileg is magas színvonalon mozogtak a léviták, és az illett is az Örökkévaló dicséretéhez.

Ma is vannak olyanok, akiknek a dicsőítés a szolgálata, és vannak olyan szempontok, amelyek segítenek felismerni ezt. Egy evangélista például felismerhető arról, hogy mennyire szívén viseli az elveszettek örök sorsát. Ez a belső jellegzetessége, a szellemi genetikája. Ám maga a Szentlélek kívülről is hozzáteszi ehhez a pluszt, mert amikor ő beszél, akkor jóval többen jutnak hitre, mint ha más mondaná ugyanazt.

Ehhez hasonlóan van néhány ismérve a dicsőítésre elhívottaknak is, bár természetesen a lista igen hosszú, és az idő haladtával új szempontok keletkeznek, mások pedig finomodnak.

A zenei tudást, és az abban való fejlődni akarást alapadottságnak vesszük, mint ahogy az is.

Az egyik jellegzetessége annak, aki ebbe a szolgálatba nyer meghívást, hogy amikor egymaga van, akkor is nagyon szeret dicsőíteni. Ha egy kicsit túlozni lehetne, akkor jobban egyedül, mint mások előtt. Don Potter például ismert gitáros volt, amikor találkozott Jézussal (a nagymamája 5 éves korától imádkozott érte!), és ezt követően ott kellett hagynia a zenei világot. Két évig ácsként dolgozott, és azután jött vissza, de akkor már, mint aki szolgálni akar. Később egy éven át csak a falnak játszott (szó szerint), vagyis egyedül Istennek, majd egy hatfős csoportban dicsőített, a többi pedig már történelem.

Ha szereted a magányos imádatot, akkor tökéletesen tudsz azonosulni e következő énekkel: Secret Place (Titkos hely), mert aki azt írta bele, hogy: „Egyetlen pillanat sem volt hiábavaló, amit itt töltöttél a térdeiden állva”, az sokszor tartózkodhatott ezen a helyen.

Ennél talán nem is létezik szebb és kifejezőbb művészi kifejezése ennek a speciális helynek.

Mert az imádat és az imádság szorosan összetartoznak – hol egyik lép elő, hol a másik.

A másik jellegzetessége a dicsőítésre elhívottnak az, hogy amikor játszik, akkor az a legmélyebb vágya, hogy Isten és Jézus dicsőséget kapjon. Ez persze már az elnevezéséből is adódik a szolgálatnak, de időbe telik, amíg kialakul. Mivel emberek előtt játszol, és ez egy elismert keresztény tevékenység, könnyű magadnál is hagyni valamennyit a rivaldafényből. Ebből a szempontból is Jézus a példaképünk, aki elképesztő csodákat tett, és azt olvassuk, hogy a „sokaság dicsőítette Istent”. Ki tudott lépni a dicsőség-fénysugárból, ami így teljes egészében Istennek jutott.

Végül egy jellegzetesség, ami viszont felülről adatik. Amikor a dicsőítésre elhívott énekel, akkor megjelenik Isten dicsősége. Ez a csúcs, ez a legtöbb, ami itt a földön átélhető. Magasztos, de veszélyes is. Nem érdemes elhívás nélkül ebben szolgálni, mert Isten dicsősége kényes kérdés. Lehetőség szerint ne érjen hozzá az, aki nem erre hivatott, vagy aki csak egy kicsit is önnön népszerűségét növeli általa.

Ez a legtisztább műfaj a világon, tiszta hozzáállással, tiszta lelkülettel, világos elhívás nyomán érdemes végezni. Ám ha ezek megvannak, akkor mindent bele, végtelenül tágas a tér, és kimeríthetetlen az a dimenzió, amiben ilyenkor mozgunk. Lépjünk be egymagunkban és közösségileg is, szokjuk ezt a levegőt. Az egész örökkévalóságot ebben fogjuk eltölteni, és minden másodpercét élvezni fogjuk.