Jöjjön egy kis segítség a helyes hozzáálláshoz: “Amikor majd felépítitek Istenünknek, az Örökkévalónak oltárát, ezen kívül ne állíts fel semmiféle szent fa- vagy kőoszlopot az oltár mellé, mert ezeket gyűlöli Istenünk, az Örökkévaló!” (5Mózes 16,21.22). Az “oszd meg és uralkodj követőiden” időszakát éljük, amikor kétségbeesett és rafinált módon szeretnénk felhívni mások figyelmét magunkra. Ha egy dicsőítő teszi ezt, akkor önmagának állít oszlopot – de ez tilos.

A dicsőítők és a dicsőség

Magyarországon két területen van zéró tolerancia: az antiszemitizmussal kapcsolatban és az ittas vezetésnél. Az egyik a lelki, a másik pedig a fizikai épségünket veszélyezteti.

A dicsőítés is ilyen: dicsőséget csak Isten és Jézus kaphat. János, a legérzékenyebb tanítvány emlékezett vissza Jézusnak erre a mondatára: “Aki pedig annak akar dicsőséget szerezni, aki őt elküldte, az igaz ember, és nincs benne hamisság” (János 7,18). Ezt a Mester maga is bemutatta, amikor sorra tette a csodáit, az emberek pedig Istent dicsőítették. A kulcsszó itt, az: akar.

Természetes vágyunk, hogy amikor jó teljesítményt nyújtunk, akkor azt elismerjék, értékeljék. Ám ennek a mikéntjét egy dicsőítő meg kell, hogy hagyja másoknak. Azt akarom, hogy Jézus és az ő ügye előre menjen, és örülök, amikor a vele kapcsolatos dolgok haladnak. Ha megáld valakit, vagy bármi jó, ami Isten országában történik, akkor annak megtanulok örülni. Áttevődik a fókusz arról, hogy én méltatásban részesülök-e arra, hogy ő megkapja-e a neki járó elismerést. Legalább tőlem kapja meg, ez az én felelősségem. És lehetőségem. Én dicsőítem, ő majd jutalmat ad a végén, csak tartsak ki. Én erre figyelek, ő pedig majd arra.

Ahogy pedig az emberi helyzetek egyik legszebb megfogalmazója, Simone Weil írta:

“Nem az a gondom, hogy magamra legyen gondom. Az a gondom, hogy Istenre legyen gondom. Az pedig Isten dolga, hogy rám gondja legyen”.

Péteri Sontó János

Szólj hozzá te is!