Annak idején a templomban egyre kevesebben mehettek be, ahogy beljebb haladtak. A legutolsó szobába csak a főpap léphetett be, ő is csak évente egyszer. Ma Isten szívesen lát mindenkit, és az a vágya, hogy egyre közelebb húzódjunk, éljünk hozzá. Ennek a legegyszerűbb módja, ha találunk olyan helyet és időt, amikor kettesben lehetünk vele.

Hogy ez mikor van, azt okosan kell megválasztani, és függ attól is, hogy bagoly vagy pacsirta alkatú vagy. Mivel Jézus a mesterünk, az ő élete mindenben minta – így az imádkozásban is. Azt tudjuk Jánostól, hogy csak egy része került bele a Bibliába mindannak, melyeket az Úr tett, illetve mondott. Éppen ezért fontos iránymutató a számunkra, hogy mi és mennyiszer fordul elő, hányszor van említve. Az, hogy Jézus egyedül imádkozott, elég sokszor le lett írva. Főleg kora reggel, de egész éjszakákon át is. Egy dolog biztos: ha sok időt töltesz valakivel – mégpedig minőségi időt, kettesben -, akkor mélyülni, szépülni fog vele a kapcsolatod. Olyan oldaláról ismerheted meg, amit nem lehet rohanás közben, öt perc alatt.

A dicsőítők és a belső szoba

Ezen felül az is minősíti a kapcsolataidat, hogy kire mennyi időt szánsz. Ha Isten a legfontosabb, akkor sok időt is fog kapni. Persze vigyázni kell arra, hogy amikor a tetteknek jön el az ideje, akkor ott nem imádkozni kell, hanem cselekedni. Megvan az ideje ennek és annak is. Egy kimutatás szerint az amerikai lelkészek átlagosan napi 20 percet töltenek imádsággal. Ez nem tűnik soknak, inkább kevésnek. Persze, ha sok a teendő, akkor érthető, bár Luther egyszer azt mondta: „Ma sok a dolgom, ezért többet kell imádkoznom”.

Basilea Schlink, a darmstadti, protestáns Mária-nővérek közösség alapítója és vezetője, minden péntekét Jézussal töltötte – mégis ellátta irányítási feladatait. Ha elolvasod a történetüket, akkor abból ez szervesen következik. Az ismert mondás szerint: az a legfontosabb, hogy a legfontosabb legyen a legfontosabb. Így már jogos arra az igény, hogy elég időt töltsünk a belső szobában. Hogy ez mennyi legyen, azt kinek-kinek saját magának kell beállítania. Mindenkinek van egy adott mennyiségű és minőségű ima, igeolvasás és másokkal való közösség ideje, amivel stabilan tud “működni”. Ezt kell személyre szabottan kikísérletezni. A dicsőítő pedig a belső szobában dicsőít. Amire itt eljut, azt jeleníti meg mások előtt is. Itt gyűjti be azt, amit máshol átad. Itt lesz minőségi a kapcsolata azzal, akit imád. Persze ez történhet a szabadban is (lásd Dávid), a lényeg a zavartalan közösség.

Van olyan, aki nem is játssza el emberek előtt az összes dalt, mellyel Istent imádja. Vannak énekek, amelyeket csak Neki énekel. Mintha egy ismert énekes csak a feleségének énekelné egyik dalát, csak neki fenntartva azt. Ennek is van egy szépsége. Volt egy nagyon ismert gitáros-énekes, aki éveken át a “falnak” dicsőített, a saját belső szobájában. Ott gyűjtött, s csak gyűjtött. Aztán egyszercsak felkérték a világ egyik legismertebb dicsőítő csoportjába játszani. Amink van, azt Isten hasznosítani szeretné – persze ezt kizárólag az ő dicsőségére szabad tennünk.

Az a tapasztalat, hogy ebben a belső szobában repül az idő. Úgy eltelik egy-két óra, hogy csak perceknek tűnik. Ez az örökkévalóság előszobája. Akit szeretünk, azzal szívesen töltünk időt. Isten szeret bennünket, és örül, ha kettesben lehet velünk. Alakítsuk ki ezt a szokásunkat, mert ez az alapja egy hívő életének. Ami pedig a dicsőítőt illeti, ez a gyökere a szolgálatának. Nem lehet egy fának csak ága. A gyökér élteti és tartja. Ugyanígy van a belső szobával is. Ez éltet és tart, itt játszani pedig a legnemesebb zenei élmény.

Szólj hozzá te is!