Aki emberek előtt dicsőít, az kettős helyzetben van. Egyrészt az, amit tesz, az felfelé, az Örökkévaló felé irányul, másrészt ilyenkor mások előtt “szerepel”. Mint mindent, amit teszünk, a gyakorlással egyre jobban végezzük. Ilyen a dicsőítés is. Van egy elméleti része, de a legjobb énekelni, játszani az Úrnak. Minden embernek van egy privát és egy nyilvános oldala, és az, aki ebben a kettős szerepben szolgál, komoly kihívással szembesül. Mennyit élhetsz meg az egyéni szabadságodból? Mennyi az, ami vonja/vonzza a többieket is, és mi az, ahol ezt már nem tudják követni, és kontraproduktív lesz. Vigyázni kell, hogy nehogy úgy járjunk, mint Marty 1955-ben:

A dicsőítésnél való kitárulkozás pontosan ugyanolyan, mint amikor szeretünk valakit. A szeretet sebezhetővé tesz, mert megnyílok a másik felé, amikor jót adok neki. Vállalom az érzékenységet, a beleérzést, és segítek neki vagy rajta. Ekkor bármilyen fajta durva reakció többszörösen bánt, mert kinyitott lélekkel közeledek felé. Ilyen az is, ha én kezdeményezek egy összeveszés utáni békülést – mondjuk a barátommal, rokonommal. Kiszolgáltatott érzelmi állapot az ilyen, de az adás lehetőségéért, a megbékítésért vállalom.

Aki dicsőít, az is ezen a skálán mozog. Azért vállal be az átlagosnál nyitottabb érzelmi megnyilvánulást, mert többet szeretne megélni a Jézussal való kapcsolatából, ám ebben van némi kockázat. Erre fel kell készíteni a hallgatóságot – ami idő -, hogy jöjjenek veled, és ne pedig megrökönyödjenek. Ha viszont pont sikerül azon a keskeny úton végigmenni, akkor a dicsőítő is sokat kiadhat magából, és a hallgatóság is nagy élményben részesül. Mindeközben a közösség egyénei is nagyobb személyes szabadságra jutnak, bár több ember jelenlétében vannak.

Nézzük meg Dávid igencsak kitárulkozós jelenetét, mely így van megörökítve a Bibliában:

“Dávid teljes erővel táncolt az ÚR színe előtt, és gyolcs éfódot kötött magára Dávid. Így vitte el Dávid és Izráel egész háza az ÚR ládáját örömrivalgással és kürtzengéssel. De Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az ÚR ládája Dávid városába ért, és látta, hogy Dávid király ugrálva táncol az ÚR színe előtt, ezért szívből megvetette őt. … Azután az egész nép hazament. Dávid is visszatért, hogy megáldja háza népét.

De Míkal, Saul leánya kijött Dávid elé, és ezt mondta: Milyen dicső volt ma Izráel királya! Úgy mutogatta magát szolgáinak a szolgálói előtt, ahogyan csak féleszű ember szokta magát mutogatni! Dávid ezt felelte Míkalnak: Az ÚR színe előtt jártam szent táncot, aki engem választott apád helyett és egész háza népe helyett, és engem rendelt az ÚR népének, Izráelnek a fejedelmévé. Igen, az ÚR színe előtt! És ha még ennél is jobban megalázkodom, és még alávalóbb leszek magam előtt, akkor is tisztelni fognak a szolgálók, akiket te emlegetsz. Ezért nem lett gyermeke Míkalnak, Saul leányának holta napjáig.”

2 Sámuel 6
Dávid tánca egy filmjelenetben bemutatva

Igen, a kitárulkozás kiszolgáltatottá tehet, de nem jó annak, aki megütközik ezen. Másrészt azok, akik valamennyit megértenek, illetve átélnek ilyenkor, igen becsülik azt, aki lelke megnyitását vállalva, áldást közvetített nekik.

Okosan, de próbáljunk meg nyitni a lelkünkön. Magunkért, a többiekért, és magáért az Úrért is. Mélyebben tudja így kinyilatkoztatni magát. Erre pedig mindnyájunknak szüksége van.

A dicsőítők és a kitárulkozás
Szólj hozzá te is!