A debreceni stadion dicsőítéssel egy időben rendezték a Bajnokok ligája döntőt. Aki a győztes csapatnak szurkolt, az örült, aki a vesztesnek, az bánkódott. Ám az idő megy tovább, és aki idén nyert, az lehet, hogy jövőre hamar kiesik, és viszont, csapatok, sikerek jönnek és mennek.

Amikor Noel Richards látta a tévében, hogy Freddie Mercury énekli a Wembleyben a We Are The Champions dalt, akkor a Szentlélek jelezte neki, hogy tévedés forog fenn, mert Jézus az igazi bajnoka ennek a világnak. Ezen felbuzdulva aztán megszervezte 1997-ben ugyanúgy a Wembleyben a 44 ezres dicsőítő találkozót – immár a Megváltót ünnepelve.

A sportsikerek egy idő után elfakulnak, néha esetleg megnézed a gólokat, ám amikor Jézus az életedben győzelmet arat, azt soha nem felejted el. Jézus fellépése már az első pillanattól kezdve rémületet keltett a sötét szellemi lények között. Ahogy olvassuk az evangéliumok történeteit, érzékelhető az a páni félelem, amit kiváltott, amikor megjelent. Először a világ történetében színre lépett valaki, aki a jóság és a szeretet magasabbrendűségét demonstrálta.

A rossz szeret dicsekedni, hivalkodni, hogy mennyire nagy a befolyása, ám ez a rabbi ott megfordította a trendet. Immár a tiszta szándékúak tűzhetik a zászlajukra, hogy győzött az Élet és az Igazság. Akármilyen nehéz helyzeteken át vezet is az utunk, hallatlanul jó érzés, hogy a Győztes oldalán állunk, s hogy a mi Hadvezérünk a leghatalmasabb. A mi győzelmeink is innen erednek, az Ő diadalából kaphatunk a mi harcaink sikereihez is. Mi az Ő ligájában játszunk, amit Isten Országának hívnak. Itt Ő dönti el a meccseket, mégpedig azok javára, akik szeretik őt. Bármilyen hátrányos állásból tud fordítani egy élet mérkőzésén, ezért soha nem szabad feladni a küzdelmet.

Mint a fociban, a kereszténység is közösségileg játszódik. Igazi csapatmunka kell, sokszor kell passzolni, mégpedig ahhoz, aki a legjobb pozícióban van. Ha pedig az ellenfelünk támad, akkor mindenkinek hátra kell jönnie védekezni, segíteni egymást. Amikor pedig becsúszik egy vereség, akkor nem szabad hibáztatni a másikat, hanem biztatni kell a csapattársakat, hogy legközelebb sikerülhet. Nálunk nincs kispad, itt mindenki játszik – a maga posztján.

Amikor pedig majd befejeződnek a küzdelmek, akkor lesz egy díjátadás. Ám nem érmet kapunk, hanem olyan jutalmat, amit most még el sem tudunk képzelni. Azért a pillanatért érdemes csúszni-mászni, harcolni, edzeni, tűrni, újra felállni, hajtani, kitartani újra és újra, mindvégig.

És közben még focizhatunk is.