Brooke, a különleges
A Hillsong egyik legismertebb dicsőítője, Brooke Fraser (Ligertwood) interjút adott a Worship Musician legutóbbi számában. A különböző témákban elhangzott gondolatait foglaljuk össze az alábbi cikkben.
A Hillsong egyik legismertebb dicsőítője, Brooke Fraser (Ligertwood) interjút adott a Worship Musician legutóbbi számában. A különböző témákban elhangzott gondolatait foglaljuk össze az alábbi cikkben.
A hírnévről
Ha a kiadód áradozik rólad, és a hallgatóidtól is kapod az elismeréseket, akkor észnél kell lenni. Ha érkezik egy ilyen, akkor úgy érzem, hogy a Szentlélek azt mondja bennem, hogy az a fontos, hogy Isten mit gondol rólam, Ő miként tekint rám. Mert ezt jó tudni, hogy ne menjenek félre a dolgok. Aki kreatív művészi tevékenységre adja a fejét, és színpadra áll, annak tisztában kell lennie azzal, hogy Isten miként gondol rá. Mert az is biztos, hogy – az elismerő szavak mellett – rengeteg negatív és elkedvetlenítő szöveget kell eltávolítania a fórumairól. Így tartjuk egyensúlyban magunkat.
A kezdetek
Talán kétéves lehettem, amikor a nagyszüleimet látogattuk meg. Anyám épp belépett a szobába, amikor az ottani zongorán eljátszom egy egyszerű dallamot. Ekkor már sejtették, hogy zenével fogok foglalkozni. Később beíratott zongorázni, majd úgy 12 éves korom körül kezdtem el dalokat írni. Jött néhány év szünet, majd rátaláltam Krisztusra, illetve ő talált rám. Ekkor, ebből az újonnan felfedezett világlátásból kezdtem el újra énekeket írni. Írtam dicsőítő énekeket, és olyanokat is, melyekben a körülöttem lévő világ jelenségeit fogalmaztam meg. Aztán a középiskola után szerződtem a Sony Music kiadóhoz, de ugyanakkor jártam gyülekezetbe is. Volt, aki nagy ügyet csinált ebből, de nekem ez olyan természetes volt.
Új név, új dalok, új szerzőtársak
Fraser néven indultam, de most a férjem nevét viselem (Ligertwood), most ez vagyok én, így érzem jól magam. Abban is volt egy váltás, hogy az új daloknál új zenei szerzőtársakkal dolgozhattam, mint például az Elevation pásztora, Steven Furtick. A közösen írt Nineveh (Ninive) dal nem Hillsong, nem Elevation, hanem valami más, de ez is én vagyok.
A mostani dalok egy utazásra emlékeztetnek, ahol minden egyes dal számomra is meglepetés.
Scotty, a férjem valamint Jason Ingram indították el a folyamatot, és együtt, imádkozva választottuk ki a zenésztársakat, akik elképesztő tehetséggel nagyon sokat tettek hozzá az albumhoz. Érdekes dicséreteket énekelni a stúdióban, és megvan ennek a létjogosultsága. Ám az az igazi, amikor a közösség is együtt énekel veled. Szeretem visszahallgatni a közös dicsőítést, mert a monitorokkal bajban vagyok. A probléma velem van, mert olyan halkan éneklek, mint egy haldokló madár, s így ez a színpadon nem nagyon működik. Utólag azonban élvezetes visszahallgatni.
Szövegírás felfelé és a közönség felé
Én mindkettőt nagyon szeretem, s ha visszagondolok, nem feltétlenül keresztény énekek voltak azok, melyek közelebb juttattak anno Istenhez. A Jelenések könyvében említés esik a mély sötétségtől, ahol nincsen zene. Emiatt én a zenét alapvetően Mennyből eredőnek tartom, s mi hozzuk azt le ide a földre, akár megváltott az illető, akár nem. Emiatt mozgathat meg belűlről adott esetben egy Beatles dal is, mert a szerző megértett valamit, ami emberi, és ehhez a tehetséget Istentől kapta. Olyan ez, mint egy naplementét nézni, ilyen a zenei ajándékozottság is, amiben gyönyörködni lehet. Aztán persze, ha az illető hívő lesz, akkor vertikálisan is fog énekelni felfelé. Emlékszem, hogy egyszer úgy hatéves koromban hallottam Mike and the Mechanics egyik számát, melyben így szólt egy sor: Akkor már késő lesz, amikor meghalunk, mit kezdjek most az életemmel? Ott, annyi idősen már foglalkoznom kellett a létezés értelmével – ezt a számot hallgatva. Erre gondolva, már hívőként sem gondoltam, hogy az embereknek szóló szövegek írását abba kellene hagynom.
A zene hatása
Sok témát ki lehet fejezni a megfelelő szöveggel. Aztán olyanok, akik adott esetben soha nem hallgatnának dicsőítő éneket, talán a Spotify algoritmusainak köszönhetően, hallanak tőlem egy dalt, ami pont azt az élethelyzetet fogalmazza meg, amiben ők akkor vannak. Lehet, hogy valamilyen mély fájdalom érte őket, és akkor egy szám megszólal nekik. Nagyon sok ilyet hallottam, amikor egy dalom megérintett bennük valamit, és arra vezette őket, hogy keressenek valami többet, mint önmaguk megvalósítása. Ez nem azért történt így, mert én akkora ász lennék – ami messze nem vagyok -, hanem ez az ének találkozása volt az ő lelkükkel. Így szolgálom az embereket, hogy a dalaim kérdéseket fogalmaznak meg bennük, melyekre elkezdik keresni a választ. Nekem nem okoz erőfeszítést így fogalmazni, hogy Isten belekerüljön, hanem az lenne furcsa, hogy kivegyem őt a zenéből, amikor azt annyira tőle valónak érzem.
A Mennyben majd örökké fogunk dicsőíteni, de hallatlanul fontos, hogy már itt is tegyük. Az imádat hozzájárul ahhoz, hogy kiteljesedjen az identitásunk, hogy kik is vagyunk Krisztusban. Amikor pedig ezt művészi formában fejezzük ki, akkor ez a megváltás üzenetét adja tovább azoknak, akik még nem hisznek. Szoktam azon gondolkodni, hogy miért oszlanak meg a vélemények azokról, akik a templomon kívül játszanak az embereknek. Talán azt gondolják róluk, hogy saját hírnevükért teszik, de épp fordítva kellene viszonyulnunk hozzájuk. Becsülnünk kellene őket, hogy Jézus tanítványaiként elmennek az emberekhez, és olyan dalokat írnak, melyek kérdéseket fogalmaznak meg hallgatóikban. Aztán pedig jön a Szentlélek, és úgy beszél hozzájuk, ahogy azt megérthetik. No, ez az, ami engem lelkesít.
Az első gitárom története
16 évesen egy-két éve lettem hívő, amikor Isten eljuttatott egy baráti társaságba, ahol kora huszonéves nők voltak, de valamiért engem is befogadtak maguk közé. Leah volt az egyikük, aki talán szociális munkás volt, és amúgy dalokat szerzett, és ahol mód nyílt rá, ott énekelt is. Egy Martin gitárra gyűjtött, merthogy ugye az a legjobb. Egy alaptípust nézett ki, mert még az is nagy dolog volt a szerény fizetéséhez képest. Megvette a gitárt, és egy nap amikor találkoztunk, könnyes szemmel azt mondta nekem, hogy sikerült megvennie a gitárt, de az Úr azt mondta neki, hogy ezt tulajdonképpen nekem vette meg – s átnyújtotta a hangszert. Később ezen szereztem az első albumon dalait, s ma is őrzöm az irodámban. Most pedig arra készülök, hogy valahogy megtudom, hogy hol van, és ajándékozok neki egy – a rólam elnevezett – Martin gitárt. Húsz évvel ezelőtt történt mindez, s így indult el a zenei pályám, s ebben ő nagyon sokat segített. Szeretnék odaállni elé, átadni az ajándék gitárt, és megköszönni, hogy hitt bennem, s hogy engedelmes volt Istennek.
Végül pedig jöjjön egy másik dal Brooke új albumáról, ahol Brandon Lake is vele énekel.
Forrás: Worship Musician Magazine