Félreértjük a keresztény életet, ha azt várjuk, hogy csak csúcsélményeink lesznek Istennel. Isten, akit az ember a hegyen imád, a völgyekben is vele van (Zsolt 23,4). Jób egyszeriben a völgyben találta magát. A halál árnyékának völgyében. Úgy tűnt, Isten nagyon messze van. Azok az idők, amelyeket Istennel a hegyen töltött, mintha egy másik világban történtek volna. Jób vágyott a múltbeli dicsőséges időkre, amikor csupa jó dolog vette körül. Belefáradt jelenlegi helyzetébe, és egyszerűen szeretett volna már túl lenni rajta. Összefacsarodott a szíve, ha arra gondolt, milyen jó élete is volt korábban.

Isten népe mindig bízhat abban, hogy Isten vele van. Megígérte, hogy soha nem hagyja el népét, és nem távozik el tőle (Zsid 13,5). Amikor Jézus követői az Istennel való utazás során mélyponton találják magukat, nem szabad elkeseredniük. Isten velünk van a hegyeken és a völgyekben is.

Jób múlt utáni vágyódása arra az imádságra hasonlít, amelyet Jézus az Atyának mondott, mielőtt elárulták és megölték. Jézus fölidézte azt a dicsőséget, amely az örökkévalóságban az övé volt (Jn 17,5). Jézus sokkal mélyebb völgybe került, mint Jób. És sokkal nagyobb volt az a dicsőség, amelyben ő élt, mint Jóbé. A szíve teljesen össze volt törve a rá váró szenvedés miatt. De Jézus meghalt azért, hogy az ő örökkévaló múltjának dicsőségét minden benne hívő számára a jövő reménységévé tegye.

A Fil 2,5–11 verse azt tanítja, hogy Jézusé volt minden dicsőség Istennél. Az Atya küldte el a Fiút a dicsőség hegyéről, hogy a völgyben szenvedjen. Isten nem a szenvedés megkerülésével, hanem a szenvedésen keresztül vezette ki Jézust a völgyből. Isten Jézust a Golgota hegyére küldte, ahol át kellett élnie a létező legnagyobb veszteséget: az Atya szeretetétől való megfosztottságot. Abban a pillanatban Isten Jézust bűnné tette, hogy az ő népe Isten igazságává lehessen (2Kor 5,21). Jézus az ő dicsőségéért és népe érdekében szenvedte el mindezt. Ha Krisztusra gondolunk az élet völgyeiben, az ad erőt és vigasztalást a hegyre visszavezető úthoz.

Jób folytatta beszédét, és ezt mondta: Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan, mint mikor még Isten vigyázott rám! Amikor mécsese világított fejem fölött, sötétben is az ő világosságánál járhattam; mint amilyen ifjúkorom idején voltam, amikor Istennel közösségben élhettem sátramban; amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim; amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj.

JÓB 29,1–6