Mózes első könyvének 33. fejezete beszámol Jákób és Ézsau egymással való megbékéléséről, amely előzőleg elképzelhetetlen volt. Úgy tűnt, hogy a két, egymástól eltávolodott testvér között áthidalhatatlan szakadék tátong, amely lehetetlenné teszi, hogy valaha is kibéküljenek. Történetüket versengés, csalás és kölcsönös bántás jellemezte. Ennek a két embernek a kapcsolatát teljesen tönkretette a bűn, és egymás esküdt ellenségévé váltak. Ézsau mégis szeretettel és irgalommal testvére keresésére indul, és nagylelkűen visszafogadja őt.

Csakúgy, mint Jákób, az egész emberiség bűnös az Isten elleni lázadás vétkében, ami visszájára fordítja Teremtőjével való kapcsolatát. Azok, akik eredetileg Isten képét hordoznák, és arra teremtettek, hogy Istennel szoros kapcsolatban járjanak, valójában Istentől elidegenedettek, és képtelenek arra, hogy a maguk erejéből helyreállítsák a kapcsolatot. Ez a törött kapcsolat bennünket, akiket Isten a barátainak teremtett, az ő ellenségeivé tett (Róm 5,10). Teljesen jogos, hogy Jákóbhoz hasonlóan mi is szégyenkezve és rettegve várjuk az ítéletet, amelyet megérdemlünk.

Isten irgalma mutatkozik meg abban, ahogyan mindent megtesz az ellenségeiért, a helyreállításért. Bár elvárhatná, hogy jelenlétében hason csússzunk, és a teljes engedelmesség útján tegyünk eleget magunkért, mégis inkább szeretettel keres bennünket. A megbékélés bibliai fogalma ezt az alapvetően fontos képet ragadja meg. Isten az ellenségei után megy, és mindent megtesz értük, hogy helyreállítsa a vele való kapcsolatukat (Kol 1,21–22). Mint Ézsau, Isten is megkeresi az ellenségeit, látja, hogy mire van szükségük, és irgalmából megáldja őket azzal, hogy helyreállítja a kapcsolatot.

Jézus nagyon pontos képet fest erről a megbékélésről abban a példázatban, amely a szerető apáról és az ő önfejű fiáról szól (Lk 15,11–32). A fiú idő előtt kikéri az örökség rá eső részét, amelyet aztán eltékozol, míg végül már arról is csak ábrándozik, hogy legalább abból a vályúból ehessen, amelyből a disznók. Ekkor döbben rá a bűnére. Arra számít, hogy apja neheztel rá, ezért azt tervezi, hogy szolgálóként jelentkezik nála. Ám amikor visszatér, apja már messziről észreveszi, és elé futva fogadja őt. Megszégyenítés és ítélkezés helyett apja szerető ölelése várja. Sőt apja hősnek járó fogadtatásban részesíti – levágatja a hízott borjút, hogy ünnepi lakomát rendezzen fia visszatérése alkalmából.

Ézsauhoz és a szerető apához hasonlóan Isten, a szerető mennyei Atya az ellenségei elé megy szeretettel, hogy fölkínálja nekik a helyreállított kapcsolatot, amely Jézus halála által vált lehetségessé.