Sokan, akik Mózes harmadik könyvét olvassák – és benne Isten arra vonatkozó elgondolását, hogy miként kell megbüntetni a bűnöst –, szintén úgy vélik, hogy ez kegyetlen, kíméletlen vagy kifejezetten szélsőségesen eltúlzott. A legtöbb esetben arra utasít a rendelkezés, hogy a bűnös cselekmény minden résztvevőjét ki kell végeznie a közösségnek.

A büntetések kilátásba helyezése azonban tulajdonképpen jóindulatú figyelmeztetés, amely rámutat arra, hogy Isten azt akarja, hogy népe ne haljon meg, hanem éljen. Ezek az egyértelmű parancsok eligazították az embereket, hogy pontosan tudják, mit nem szabad tenniük. Az Úr, aki mindig igaz, ismételten elmondta, hogy azok a bűnösök, akik intéseit figyelmen kívül hagyják, meg fognak halni – de a felelősség az övék, „vérük rajtuk” (3Móz 20,9.11.12.13.16.27).

Továbbá ezeknek a kerülendő tetteknek és következményeiknek a felsorolása felkészítette Izráel népét arra, hogy mi módon tartsák távol magukat az őket körülvevő népek sötét szokásaitól, megmaradva az Isten iránti engedelmességben. Isten még azelőtt mélyen beléjük akarta nevelni, hogy mit jelent szentnek lenni, hogy beléphettek volna arra a földre, amelyet ígért nekik (20,22–24).

Az Újszövetségben Jézus új eligazítást adott a közösségnek arra nézve, hogy mit kell tenni akkor, ha valakinek a barátja vagy családtagja bűnt követ el. Azt tanította, hogy a vétkest a bűnbánat felé kell terelni. Ez a cél. Ehhez többféle lehetséges forgatókönyvet is vázolt (Mt 18,15–17). Pál apostol úgy rendelkezett, hogy azokat a hívőket, akik nem hajlandók megbánni a bűnüket és fölhagyni vele, ki kell rekeszteni a gyülekezetből (1Kor 5,9–13).

Úgy tűnik, hogy az ószövetségi idők után is előfordult, hogy az Istennel való szembeszegülés halálhoz vezetett. Pál kifejti a korinthusi gyülekezetnek, hogy tagjai közül némelyek azért betegek, illetve haltak meg, mert visszaéltek az úrvacsorai közösséggel (11,27–32). Az Újszövetség más szakaszai emlékeztetnek arra, hogy az Úr úgy fegyelmez bennünket, mint ahogyan az apa a gyermekét, akit szeret (Zsid 12,5–11).

Isten szentséget vár el népétől, és azt ígéri, hogy segít bennünket, hogy ebben növekedjünk. Szent néppé tesz bennünket a mi engedelmességünk és a vele való szoros kapcsolat – valamint alkalmanként, ha szükséges, büntetés – révén (3Móz 20,7–8). Mindez az ő dicsőségét és a mi javunkat szolgálja.